Valóban dübörög a történelem – csak nem arra, amerre mondják
Valóban dübörög a történelem – csak nem arra, amerre mondják
Tölgyessy Péter elemzést közölt, ezúttal a HVG oldalán, „Dübörög alattunk a történelem” címmel. Cikkében az elemző tulajdonképpen amellett érvel, hogy egyes strukturális folyamatok megváltozásának következtében a Fidesz elveszítheti a választást. Tölgyessy meglátásai azonban hiányos elemzésen alapulnak, hiszen teljesen figyelmen kívül hagynak számos kulcsfontosságú dimenziót. Egy mondat erejéig ő is megemlíti ugyan, hogy egész Európában sorra buknak a kormányok, de ezen bukások okait nem tárja fel, és – ami a lényeg lenne – nem tárja fel az ezen okok mögötti hatásmechanizmusokat sem. Így jut arra a téves következtetésre, hogy a magyar kormány gond nélkül beilleszthető egy negatív nemzetközi mintázatba. Holott az ok-okozati összefüggések feltérképezése után világossá válik, hogy a mintázatok éppen a Fidesz győzelmét valószínűsítik. Hogy miért? A következőkben erre igyekszem rávilágítani.
Megbukott már?
Az elmúlt bő másfél évtizedben a különböző ellenzéki formációk mellett szónokló elemzők szinte minden választás előtt újra és újra megmagyarázták, hogy miért bukik meg most már biztosan a Fidesz és Orbán Viktor. Aztán minden alkalommal másként történt. Tölgyessy Péter sem először állította, hogy elérkezett a Fidesz-rendszer alkonyának pillanata. Az eredmény ismert: sokadik kétharmados győzelem, önkormányzati dominancia, tarolás az EP-választáson. Kérdés tehát, hogy mi az oka annak, hogy ezek az elemzések rendre alulmaradnak a valósággal szemben. Megítélésem szerint a válasz az elméleti keret hibás megválasztásában és a nemzetközi kontextusra vonatkozó ismeretek felületességében rejlik.
Egyfelől Tölgyessy Péter fő állításai több ponton – és helyenként sablonos módon – a klasszikus hanyatláselméletek sarokpontjait idézik fel. A sorai között talán leginkább Arnold J. Toynbee brit történész meglátásai köszönnek vissza, aki szerint egy civilizáció bukásának elsődleges oka, hogy a civilizáció „kreatív elitje” nem képes többé megoldani a civilizációt érő kihívásokat. Ennek következtében egy, a civilizáció perifériájáról érkező, alulról szerveződő, gyakran spirituális mozgalom végül elsöpri ezeket az eliteket. Ezek után nem nehéz meglátni a Tölgyessy-cikk hátterében meghúzódó Toynbee-szálat – hogy egy klasszikust parafrazáljak.
Ugyanakkor Toynbee határozottan kijelenti, hogy elmélete csak a civilizációk dinamikáját képes leírni, nemzetállami keretek között nem működik, mert ott más, hasonló jellegű jóslásra kevésbé alkalmas folyamatok zajlanak. Egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy az ilyesfajta vizsgálat „értelmezhető egysége nem a nemzetállam, de nem is maga az egész emberiség, hanem az emberiségnek egy olyan csoportosulása, amelyet »civilizációnak« nevezünk”. A sablon, amit Tölgyessy – tudatosan vagy tudattalanul – használ tehát létezik, csak maguk a kitalálói állítják, hogy Magyarországra és egyébként semmilyen más nemzetállamra sem alkalmazható.
Civilizációkra viszont igenis érdemes alkalmazni.
S ha ezt megtesszük, a Toynbee-féle sablon egyből működésbe lép, illetőleg kísértetiesen jó magyarázóerővel bír. Könnyen megérthető általa, hogy hogyan is áll az a nemzetközi politikai kontextus, amely döntő hatást gyakorol valamennyi, a nyugati világhoz tartozó ország politikai rendszerére. A hanyatláselméletek magyarázzák ugyanis a legjobban azt, hogy miért van visszaszorulóban a nyugati világ korábban domináns liberális elitje.
Toynbee szerint a civilizációk a közösséget érő kihívások és a rájuk adott válaszok körforgásából jönnek létre. A civilizációk közötti különbséget az eltérő környezet és a kihívásokra adott eltérő válaszok közötti különbségek okozzák. A civilizációk fejlődését az a „kreatív kisebbség” mozdítja előre, amelyik megtalálja a válaszokat és a közösség többi tagját is inspirálja a megfelelő irányba történő elmozdulásra. Mindezt a „mimézis képessége” teszi lehetővé.
A széthullást ezért elsősorban nem a fizikai vagy a humán környezet feletti ellenőrzés elvesztése vagy valamilyen külső támadás okozza. A civilizációs hanyatlás igazi oka, hogy a közösséget vezető „kreatív kisebbség” már nem képes kreatív módon reagálni a kihívásokra. Ekkor átalakul „domináns kisebbséggé”, amelynek már csak az a célja, hogy létrehozzon egy „univerzális államot”, amelynek segítségével képes megakadályozni a társadalmi változást, megőrizni a hatalmát és a befolyását. Ezzel szemben a civilizáción belül élő, úgynevezett „belső proletariátus” arra törekszik, hogy felépítse az „univerzális egyházát”, amelynek segítségével meg tudja őrizni a spirituális értékeit és a kulturális normáit.
A perifériákról érkező elitellenes felháborodás pedig így elvezethet a civilizáció pusztulásához.
Ezek a fent ismertetett minták kiválóan leírják az Európai Unió mai helyzetét. Ötlettelen brüsszeli elitek, amelyek nem képesek kezelni a válságokat? Pipa. Szuperállam, amelyen keresztül az elitek mégis fenntartják a dominanciát? Pipa. Adminisztratív hatalomkoncentráció? Pipa. Az EU perifériájáról induló szuverenista ellenállási mozgalmak? Pipa.
Toynbee elmélete tehát kifejezetten jól magyarázza, miért veszít folyamatosan a népszerűségéből a nyugati liberális transznacionális elit, és miért buknak meg sorra azok a nemzetállami kormányok, amelyek ezt az elitet támogatják.
Gondoljunk akár az amerikai választásra, akár az újabb és újabb francia kormányválságra, akár a régi és az új német kormány vesszőfutására, az osztrák választásra, a jelenleg is zajló holland válságra, a lengyel elnökválasztás körüli turbulenciára, az elitpárti konzervatív brit kormány vergődésére, majd a munkáspárti brit kormány zuhanórepülés-szerű népszerűségvesztésére. Minden esetben az történik, hogy a hidegháború utáni évtizedeket meghatározó paradigma elitje – amely baloldali és jobboldali pártokat is jelenthet – visszaszorulóban van, az új paradigmát hirdető pártok pedig törnek előre. Eközben a liberális elit igyekszik kiszorítani ezeket a pártokat, aminek érdekében példátlan hatalomkoncentrációt hajt végre. Az új erők visszaszorítására minden rendelkezésére álló machinációs eszközt bevet, miközben az emberek meggyőzésére vonatkozó képességét látványosan elvesztette.
A napnál is világosabb, hogy nyugati civilizáció liberális elitje az, amely mára totális válságba került. Elvesztette a problémamegoldó képességét, ezért kézzel-lábbal kapaszkodik a hatalomba. Ezzel szemben Magyarországon a kormánypártok támogatottsága nemhogy stabil, de olyan magas, hogy a korábban említett kormányok bármelyike összetenné a két kezét, ha feleennyien állnának mögöttük. Ez érthető is, hiszen ezeket az establishment politikai formációkat az köti össze, hogy egytől egyig a Fidesz ideológiai ellenfelei. A progresszív liberálissá vált nyugati civilizáció van bajban, a nyugati világon mindenütt jelen lévő protesthangulat ennek szól. Azok a neoliberális paradigmát képviselő pártok és kormányok buknak, akikkel szemben a Fidesz az elmúlt másfél évtizedben politizált. Ez pedig nem veszély, hanem példátlan lehetőség a Fidesz és Magyarország számára.
Amerikában már megtörtént az irányváltás
Az Egyesült Államokban Donald Trump győzelmével már meg is történt a fordulat. A liberális progresszív eliteket nemzeti konzervatív vezetés váltotta fel. Érdemes közelebbről is szemügyre venni a miérteket! A turbulencia, amit a progresszív liberalizmus okozott komplex, egymást kölcsönösen erősító jelenségekből álló válságegyüttes. Egyaránt jellemzi a gazdasági környezet romlása, illetve a társadalmi hanyatlás. E két komponens közös oka – egyébként a már hivatkozott Toynbee nézeteivel összhangban – a liberális elitek kreativitásvesztése. Az is világosan látszik, miért következett be ez a kreativitásvesztés. Az elitek ideológiája, a progresszív liberalizmus oly mértékben doktriner tanná vált a nyugati liberális körökben, hogy az ideológiai megfelelés a legfontosabb szempont lett úgy az elitképzésben, mint a politikai karrierben. Régóta eltűnt tehát a teljesítményelvűség a nyugati elitek mindennapi működéséből.
Az liberális elitek válsága rányomta a bélyegét a gazdaságpolitikára is. A rossz nyugati gazdaságpolitikai döntések is az ideológiai merevségre mint okra vezethetőek vissza. Az elmúlt években több elemzés is született abban a témában, hogy a demokrata kormányzás természete leginkább a kései Szovjetunió gazdaságát idézte. Niall Ferguson skót történész szerint az USA költségvetési fegyelmének fellazulása, a szabadpiac logikájának ideológiai alapú felülírása (a woke vagy a DEI megjelenése a gazdaságban) mind-mind rontottak az Egyesült Államok globális pozícióin. Ezt pedig az amerikai emberek is megérezték, az elszabaduló élelmiszer-infláció, a csökkenő fogyasztói bizalom, a kedvezőtlen kamatkörnyezet, a soha nem látottan magas üzemanyagárak mind hozzájárultak a Biden-adminisztráció bukásához, s ezt a helyenként jó makrogazdasági adatok sem tudták ellensúlyozni.
Másfelől a válságba jutott doktriner elitek érzéketlenek lettek a társadalmi problémákra.
Pedig a megrendülésük okaként legalább ilyen súllyal jelenik meg a közbiztonság drasztikus romlása, a migráció okozta társadalmi feszültség, a drogok terjedése, valamint a hétköznapi élet kiszámíthatóságának fokozatos elvesztése. A civilizációs hanyatlás e formái mind-mind aláássák a társadalmi közérzetet és a közbizalmat: a környezet rendezettsége, a mindennapok biztonsága és békéje válik semmivé. A demokrata vezetés ugyanakkor nemcsak lesöpörte az állampolgároknak a társadalom helyzetével kapcsolatos aggodalmait, hanem a legerősebb kritikusokat akár jogi úton is szankcionálta, mivel a problémákra történő rávilágítást – egyébként helyesen – a saját ideológiájának kritikájaként értelmezte.
Jogos is volt a kritika, hiszen a fent tárgyalt anomáliák nem valamiféle külső, elkerülhetetlen természeti erők következményei, hanem az uralkodó elitek a saját döntéseikkel idézték elő őket. Tudatos politikai ideológiát gyártottak hozzájuk, amelyben relativizálták a hagyományos rend fogalmát, átrajzolták a jog és a kötelesség viszonyát, s új értelmezési keretet adtak a közösségi normák fellazításának. Amikor pedig a társadalom jelez, amikor az emberek világossá teszik, hogy a béke, a rend és a biztonság számukra elsődleges érték, akkor az elit nem hajlandó szembenézni saját felelősségével. Ehelyett az elégedetlen társadalmi csoportok ellen fordul, és a növekvő feszültségeket a leghatározottabb eszközökkel – gyakran adminisztratív és represszív eszközökkel – igyekszik letörni.
Nem csoda hát, hogy váltás történt. Érdemes megjegyezni, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök már több mint egy évvel a választások előtt biztosra vette Donald Trump győzelmét, és igaza is lett. Szemben azokkal az elemzőkkel – köztük Tölgyessy Péterrel –, akik valamiféle eltúlzott kockázatot láttak a magyar miniszterelnök Trump melletti kiállásában. És nem azért lett igaza a magyar miniszterelnöknek, mert szerencséje volt, hanem azért, mert aki kicsit is alaposabban elemezte az amerikai társadalom mélyén zajló szociológiai és gazdasági folyamatokat, az nem nagyon juthatott más következtetésre.
Az európai liberális elitek kapaszkodnak a hatalomba, de a teljesítményük lesújtó
Ha Európára tekintünk, hasonló tendenciákat látunk, mint korábban a demokrata vezetésű Egyesült Államokban. A Századvég kutatása szerint az európai emberek kétharmada úgy látja, rossz irányba mennek a dolgok. Ráadásul az európai emberek négyötöde úgy véli, hogy Európa stagnál vagy hanyatlik. Az európai polgároknak jó okuk van így látni a dolgokat, hiszen ezt az érzetet konkrét adatok is alátámasztják.
Európában eltűnt a gazdasági növekedés. Az elmúlt három évben (2022–2024) az Európai Unió átlagos GDP-növekedése mindössze 1,8 százalék volt. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban az Egyesült Államok 2,7 százalékos, míg Kína 4,5 százalékos átlagos növekedést produkált. Európa tehát nem egyszerűen lassabban fejlődik, hanem látványosan lemarad a globális versenytársai mögött. Európa gazdasági és társadalmi teljesítménye ezen túlmenően is súlyos strukturális válságtüneteket mutat. Az alapkamat jelenleg a többszöröse a háborút megelőző szintnek. 2023-ban volt olyan időszak, amikor 4,5 százalékon állt, ami a háború előtti 0,5 százalékos szinthez képest sokkoló romlás. A magas kamat ugyanis tovább fojtja a növekedést, miközben a hitelek és a beruházások költségeit is jelentősen megemeli.
Az infláció ebben a három évben szintén elviselhetetlenné vált Európa valamennyi országában. A háború kitörését követően az infláció a két-háromszorosára emelkedett, és 2022 októberében összeurópai szinten 10,6 százalékon tetőzött. Csupán az elmúlt időszakban kezdett fokozatosan visszatérni a korábbi szint közelébe, de természetesen ez a korábbi években bekövetkezett árszínvonal-növekedést önmagában nem korrigálta ki. Az áremelkedés éveken át tartó hatása komoly életszínvonal-csökkenést eredményezett a derék európai polgárok széles rétegei számára. Az európai háztartások fizetik meg a világ legdrágább energiáját. Az európai áramárak átlagosan kétszer-háromszor, a földgázárak pedig négyszer-ötször magasabbak, mint az Egyesült Államokban vagy Kínában. A magas energiaárak nemcsak a családok megélhetését nehezítik, de az európai ipar versenyképességét is folyamatosan rombolják. Európa eladósodottsága folyamatosan nő. A 2008-as pénzügyi válság óta az uniós tagállamok GDP-arányos államadóssága 65 százalékról 81 százalékra emelkedett, vagyis arányaiban negyedével nőtt a közös adósságteher.
A migráció nyomán súlyos közbiztonsági problémák alakultak ki.
2015 óta 9 millió illegális migráns érkezett Európába. Az Europol jelentése szerint 2021 és 2023 között a terrortámadások száma közel a hétszeresére emelkedett. A migrációs nyomás, a bűnözés terjedése és a növekvő közbiztonsági kockázatok a hétköznapi élet biztonságát alapjaiban rendítették meg. A termékenységi mutatók történelmi mélypontra zuhantak. Az Eurostat legutóbbi, 2023-as adatai szerint az európai termékenységi ráta 1,31-re esett vissza, ami a mért adatsor eddigi legalacsonyabb értéke.
Ezek a nehézségek nem egyszerűen maguktól keletkeztek, hanem közvetlen következményei a brüsszeli elit elhibázott politikai programjának. Az elmúlt évek döntései alapozták meg ugyanis a mai válság számos elemét. Ilyen például a migrációs paktum, amely a tömeges és illegális bevándorlás előtt nyitott kaput, illetve a gazdasági tervezés különböző kvótái és előírásai, amelyek nehéz helyzetbe hozták az európai ipari szereplőket. S leginkább a háborúra adott reakciók, azok közül is a szankciók azok a tényezők, amelyek az egekbe lökték az energiaárakat, az inflációt, a kamatokat, és romba döntötték az európai gazdaság versenyképességét. Erre hívja fel a figyelmet a Le Monde cikke is, amely szerint az EU az elmúlt évtizedek minden válságát rosszabbul kezelte, mint az USA, s ennek következtében mára egyre nagyobb a GDP-beli „szakadék” a két erőközpont között, az USA javára.
A hibás döntések ellenére Brüsszel nemhogy nem képes a korrekcióra, hanem megkettőzi a tempót. A jelenlegi felállás szerint az unió liberális elitje új politikai identitást akar adni Európának: az orosz fenyegetésre hivatkozva az általuk elkerülhetetlennek vélt háborús logikára kívánják felépíteni az unió jövőjét. A háborús retorika árnyékában pedig tovább akarják centralizálni az Európai Unió működését, még több hatalmat összpontosítva Brüsszel kezében – noha az eddigi döntéseik bizonyíthatóan csak ártottak a kontinens gazdasági és társadalmi stabilitásának. Brüsszel azon törekvése, hogy Ukrajnát gyorsított eljárás keretében az Európai Unió teljes jogú tagjává nyilvánítsa, csak tovább ront a helyzeten. Minden értelmes szakmai számítás szerint Ukrajnának évtizedekre lenne szüksége ahhoz, hogy valóban teljesítse a tagsághoz szükséges feltételeket.
Ráadásul Ukrajna gyors felvételével magának a háborúnak adnának bebocsátást az unió területére.
A háború Európára gyakorolt gazdasági következményeit számos elismert nyugati kutatóintézet is részletesen vizsgálta. A német Kiel Institute for the World Economy elemzése szerint a konfliktus elhúzódása arányosan növeli Európa gazdasági veszteségeit. Amennyiben a háború legalább további két évig folytatódik, az Európai Unió gazdasági kibocsátása mintegy 10 százalékkal maradhat el a békeidőszaki szinttől, miközben az infláció 5 százalékponttal magasabb szinten ragadhat.
A háború kitörése óta az európai ipar teljesítménye is jelentősen visszaesett. Az Eurostat statisztikái szerint az ipari termelés vesztesége meghaladja a 180 milliárd eurót, ami lényegében megfelel Magyarország éves bruttó hazai termékének. A már eleve kedvezőtlen gazdasági kilátásokat Ukrajna esetleges uniós csatlakozása további jelentős pénzügyi terhekkel növelné. A Magyar Külügyi Intézet számításai szerint Ukrajna teljes körű integrációja több évre elosztva mintegy 2500 milliárd eurónyi többletkiadást igényelne. Mindez olyan helyzetben, amikor az Európai Unió költségvetési mozgástere jelenleg is szűkös.
Brüsszel gyakran hivatkozik arra, hogy a hadiiparba irányuló beruházások egyúttal az uniós gazdaság élénkítését is szolgálják, így hosszabb távon megtérülő befektetésként értelmezhetők. Ugyanakkor az Európai Bizottság saját előrejelzései is mérsékelt gazdasági haszonnal számolnak. A védelmi kiadások érdemi növelése – amely a hadigazdaság modelljének központi eleme lenne – rövid távon legfeljebb 0,5 százalékos gazdasági növekedést generálna, miközben az uniós államadósság-állomány ennek a négyszeresével, mintegy 2 százalékponttal emelkedne. Ráadásul középtávon már az infláció gyorsulásával, a kamatkörnyezet romlásával és az adóterhek növekedésével számol a bizottság prognózisa, így a hadigazdasági modell hosszabb távú előnyei legalábbis bizonytalanok.
A rossz eredmények és az azokat övező elégedetlenség ellenére az európai elitek egyelőre eltántoríthatatlannak és leválthatatlannak tűnnek.
A brüsszeli transznacionalista elit, szövetkezve az egyes uniós tagállamok liberális elitjével, mindenféle trükkökkel igyekszik eltéríteni a népakaratot. Az eszköztáruk pedig elég tág. Ide tartoznak az olyan átlátszó trükkök, mint az olyan előrehozott választások, amelyek végül semmilyen érdemi változást nem hoznak, mivel az establishment pártok – egyébként egyre szűkülő támogatottságú egységfrontja – karanténba zárja a velük szemben kritikus erőket. Ezt láttuk Franciaországban (és Ausztriában, legújabban meg Hollandiában), ahol most már tovább kellett lépni: mondvacsinált okokkal tiltották el az ország legnépszerűbb politikusát, Marine Le Pent az elnöki székért való indulástól. Ezt látjuk Németországban, ahol a jelenleg legnépszerűbb párt feje felett folyamatosan ott lebeg a teljes ellehetetlenítés pallosa. Ezt láttuk Olaszországban, ahol Matteo Salvinit a határok megvédése miatt akarták börtönbe csukni. De attól sem riadnak vissza, hogy választásokat töröljenek el. Hasonló folyamatokat látunk az Európai Parlamentben is, amikor megfosztják a patrióta és szuverenista pártokat a nekik járó bizottsági helyektől, lényegében semmibe véve a választók akaratát. Tehát amíg nem következik be földrengésszerű áttörés, arra kell berendezkedni, hogy nem változik az Európai Uniót romlásba taszító politikák iránya.
A magyar miniszterelnök következetesen fellépett a kontinens bajait okozó rossz döntésekkel szemben
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene fellépni mindezen, egész Európának ártó tevékenységek ellen. És itt érkezünk el a világot meghatározó valódi politikai törésvonalak tényleges hazai leosztásáig. A magyar miniszterelnök ugyanis az elmúlt 15 évben következetesen és tudatosan helyezkedett, illetve helyezkedik szembe azokkal a brüsszeli döntésekkel, amelyek okozói a mostani európai válság kialakulásának. Ezt senki se tagadja, sőt minden Orbán Viktorral szembeni támadás ezen alapul. A Fidesz eközben európai szinten is alternatívát vázol, saját politikai programot állít össze, koalíciókat szervez, a magyar emberek valós félelmeiről beszél és azzal összefüggésben cselekszik, valamint az európai emberek többségének érdeke mentén is fellép.
Csak néhány példát szeretnék röviden említeni. A Fidesz a kezdetektől elutasította az európai szuperállam tervét, a keresztény gyökerek helyett liberális módon megszervezett brüsszeli intézményrendszer logikáját. Elutasította a kötelező migrációs kvótákat, amelyekkel Brüsszel 2015 óta próbálja kezelni az illegális bevándorlást. Mi nem elosztani, hanem megállítani akarjuk a migrációt, és megvédeni Európa határait. A magyar családokat a genderideológia nyomulásától is megóvta: gyermekvédelmi törvénnyel szabályozza ezt a kérdést, amelyet Brüsszel azóta is minden lehetséges jogi eszközzel próbál eltöröltetni.
Elutasította a háborús politikát, amely a mai európai lejtmenet okozója, nem támogatta a szankciós politikát sem, mert világos volt, hogy nem a békéhez, hanem gazdasági károkhoz és inflációhoz vezet. Nem támogatta a globális minimumadót sem az eredeti formájában, mert az súlyosan rontotta volna Magyarország versenyképességét. Brüsszelben minden kihívásra válasz az adóemelés, ehelyett mi minden területen olyan szabályokat harcolunk ki, amelyek megvédik a magyar gazdaság adóelőnyét.
A magyar kormánypártok következetesen ellenálltak a közös adósságpolitika kiterjesztésének is.
A koronavírus-járvány alatt egyszeri felhatalmazással támogattuk a helyreállítási alapot, de világossá tettük, hogy nem kívánunk részt venni egy újabb közös eladósodásban, amely egyre inkább Brüsszel saját politikai céljait szolgálja. Ha nem adóemelés, akkor eladósodás, de a legjobb mind a kettő – ez az öngyilkos brüsszeli recept, a Fidesz ezzel szemben határozza meg magát.
Magyarország nem fogadta el az atomenergia betiltására irányuló terveket sem, hiszen a stabil, olcsó és biztonságos energiaellátás elképzelhetetlen atomenergia nélkül, és a világ vezető gazdaságai épp az atomkapacitásaikat bővítik. Németország egy évtizedes zsákutcában menetelés után jut most ugyanerre a következtetésre. Ugyanezért lépett fel a kormány a „Green Deal” és a kevésbé ismert kistestvére, a „Fit for 55” csomag szélsőséges elemeivel szemben, amelyek az európai háztartásokra és az autósokra akartak újabb terheket róni. Az energiaszektort nem engedtük olyan szankciókkal sújtani, melyek aláásták volna az ország energiabiztonságát, miközben az ukrán gabonaimport kérdésében is megvédtük a magyar gazdákat, holott Brüsszel figyelmen kívül hagyta a teljes európai agrárszektor tiltakozását.
A következetes kiállásnak köszönhetően Magyarország mára elérte azt, hogy világszerte ismerik és elismerik a hagyományos értékeken alapuló, szuverenista, a józan ész és a nemzeti érdek által hajtott politikáját. A magyar miniszterelnök ezekben a sorsdöntő ügyekben szinte egyedüli regnáló kormányfőként képviseli a magyar emberek és az európai emberek többségének véleményét a hanyatló brüsszeli elittel szemben. A magyarok és az európaiak is tudják – és nem is tagadják ezt el –, hogy ha nem akarnak háborút, illetve meg akarják állítani az európai migránsáradatot, akkor egyedül a Fideszre és a szövetségeseire számíthatnak. Mindenki más az eddig működésképtelennek minősülő tervek képviselője és szószólója – hiába próbálnak erre-arra kiangolnázni.
Ma politikai értelemben egész Európában az a legfontosabb identitásképző elem, hogy Brüsszel „kormánya” vagy Brüsszel „ellenzéke” vagy. Ez a választói magatartás legfontosabb mozgatórugója az összes uniós országban, és ebből érthető meg a különböző pártok szignifikáns támogatottságváltozása is. Ez a dinamika a következő európai uniós választásig, vagyis 2029-ig meghatározó lesz, ugyanis a brüsszeli intézményvezetők mandátuma addig tart, és ők elkötelezettek az eddig követett hibás stratégiai folytatása mellett. Ha továbbra is folytatódnak az európai országokban a földrengésszerű politikai változások, és mindenhol a brüsszeli terveket ellenzők pozíciói erősödnek (akár még többen kormányra kerülnek), az évtized végéig akkor is komoly csata lesz a mostani elképzelések végrehajtását erőltetők és az azt ellenzők között.
A Fidesz igazi erőssége a válságkezelés, az európai hanyatlás hatásainak enyhítése és egy sikeresnek tűnő alternatív vízió felvázolása
Az elhibázott brüsszeli elitpolitika következményeitől egyik uniós ország sem tudja teljesen függetleníteni magát. Az is természetes, hogy az ebből fakadó negatív európai közérzet begyűrűzését sem tudja teljesen megakadályozni egyik kormány sem. Ráadásul a háború negatív pszichológiai és gazdasági hatásai Közép-Európát különösen érzékenyen érintik, hiszen a földrajzi elhelyezkedésünkből fakadóan közvetlenebbül vagyunk kitéve a következményeknek. (Ezért kulcsfontosságú a béke melletti következetes kiállás. Ha ugyanis ezt a háborús dimenziót sikerülne kiiktatni a térség életéből, akkor a pozitív gazdasági perspektíva nagyon hamar még a háborús helyzetet megelőző, a koronavírus-járvány utáni szintet is meg tudná haladni.)
A béke azonban még nem érkezett el, és csak kisebb részben múlik a térség kormányain. A konfliktus megoldásában vagy eszkalálásában a döntő szerep a nagyhatalmaké. Amíg a tartós béke nem köszönt be, addig ebben a térségben az a politikai erő tud a legjobban teljesíteni kormányon, amelyik a legjobban tudja tompítani az általános európai válság hatásait. Ebben az összevetésben pedig Magyarország jól teljesít. Lássuk, miért!
A háború kitörése óta eltelt három év olyan válságkezelési időszak volt, amely hármas kihívás elé állította az összes térségbeli kormányt. A geopolitikai feszültségek közepette megoldást kellett találni a gazdasági növekedés biztosítására, az államháztartás stabilizálására, illetve az életszínvonal csökkenésének elkerülésére. Ez olyan gazdaságpolitikai trilemma, amit nagyon nehéz megoldani.
A magyar válságkezelési stratégia sikeressége akkor lesz igazán látványos, ha megnézzük, hogy hazánk és a környező régiós országok – a visegrádi négyek, a sokszor „bezzegországként” emlegetett Románia, valamint a térség fejlett országainak számító Németország és Ausztria – milyen eredményeket értek el ennek a hármas kihívásnak a megoldásában. Ma már három lezárt év adataival tudunk dolgozni – 2022, azaz a háború kitörésének éve, 2023 és 2024 egész éves adatai is rendelkezésünkre állnak.
Három homlokegyenest eltérő válságkezelő mintát látunk.
Az első: svábos, fegyelmezett, stagnáló. Ebbe a csoportba tartozik Németország és Ausztria. Ezek azok az országok, amelyek a vizsgált hároméves időszakban végig hajlíthatatlannak bizonyultak a fegyelmezett államháztartás-politika kérdésében: stratégiájuk lényege a költségvetési hiány és az államadósság csökkentése volt. A német GDP-arányos államadósság csökkent a legnagyobb mértékben (2,5 százalékponttal), az osztrákoknál viszont jelentősebb emelkedés következett be (3,4 százalékpont). Ezzel párhuzamosan viszont egyik helyen sem romlott jelentősen a költségvetési egyenleg – igaz, nem is javult: hároméves időszakban a német (0,7 százalékpont) és az osztrák (2,1 százalékpont) költségvetési egyenlegromlás is elfogadható.
A stratégia ára a gazdasági növekedésen és egyes jóléti mutatókon ütközik ki. A német és az osztrák növekedés volt a legkisebb a térségben (0,3 és 1 százalék, ha – a legelterjedtebb gazdaságstatisztikai módszer szerint – a három év mértani átlagát vesszük alapul).
Mindemellett ezen országok képesek voltak magasan tartani a foglalkoztatási rátát: a hét vizsgált ország közül a német a legmagasabb, és tőlük az osztrákok sem maradnak el sokkal. A jóléti komponens mérésében a reálbérváltozás a legfontosabb érték, ez ugyanis az adott ország inflációs adatával korrigált módon mutatja a munkából élők pozíciójának változását. A helyzet úgy áll, hogy a vizsgált időszakban csak minimális (1 százalék) reálbér-emelkedés volt Ausztriában, viszont jelentős reálbércsökkenés történt Németországban, miközben a lakossági energiaárak (gáz és villamos energia) szintén a legdrágábbak ebben a két országban. Az osztrákok baját tetézi, hogy a relatíve jobb teljesítményt úgy tudták elérni, hogy a védelmi kiadásokat nem emelték az adott időszakban (az továbbra is csak 1 százalék GDP-arányosan), a németek viszont elkezdtek költeni a védelemre, az eddigi NATO-elvárásoknak immár megfelelnek. Ebben a modellben tehát növekedés nincs, a megélhetés egyre nehezebb, az államháztartási pozíció viszont nem romlik. Prociklikus gazdaságpolitika a javából, annak minden fájdalmával és politikai turbulenciájával.
Egészen eltérő képet kapunk, ha az általában Magyarország elé pozitív példaként állított Lengyelországot és Romániát vizsgáljuk.
Ez a hitelből növekvők kategóriája. A vizsgált időszakban ez a két ország valóban számottevő gazdasági növekedést tudott elérni: az elmúlt három év átlagában Románia 2,4 százalékos, míg Lengyelország 2,7 százalékos bővülést mutatott fel – ez a két legnagyobb növekedés a vizsgált országok közül. Ugyanakkor e növekedés jelentős eladósodás és laza fiskális politika mellett valósult meg. Románia államadóssága ugyanezen időszakban 6,9 százalékponttal, míg Lengyelországé 6,5 százalékponttal emelkedett. A legnagyobb növekedés tehát a legnagyobb eladósodással párosult. Hasonló tendencia érvényesült a költségvetési egyenleg romlása tekintetében is: a román egyenleg 2,9 százalékkal romlott, míg a lengyel 3,2 ponttal.
A trilemma harmadik, jóléti komponensét illetően pedig az látszik, hogy a reálbérek emelkedése e két országban jelentős volt (a lengyeleknél 8,3, a románoknál 10,3 százalékos), azonban a megélhetési költségek relatív magasak, a foglalkoztatást tekintve pedig a vizsgált országok közül Románia sereghajtó (63,8 százalék), a 72,5 százalékos mutatóval bíró Lengyelország pedig egy nagyságrenddel továbbra is elmarad a térségbeli éllovas országoktól. (Ehhez még egy zárójeles megjegyzés: az Eurostat friss ábrája szerint a foglalkoztatási arány pont ezekben az országokban csökkent az egyik legnagyobb mértékben az EU-ban az elmúlt hónapokban.)
Védelemre ez a két ország rendesen, illetve kiemelten költ – ezt el kell ismerni. A modell azonban nem fenntartható, Romániának még az európai szabályok változtatása után is évente minimum 2-3 százalékkal kellene javítania a költségvetési egyenleget, Lengyelország esetében ugyanez az elvárás 1-2 százalék. Ennek pedig óriási ára lesz vagy a jóléti vagy a növekedési oldalon – vagy mindkettőn. Az anticiklikus gazdaságpolitika ideje véges, ezek az országok ezt tanulják meg hamarosan.
A fent bemutatott két válságkezelési út egyúttal jól illusztrálja a gazdaságpolitika két klasszikus csapdahelyzetét.
A hitelből finanszírozott növekedés és a költségvetési fegyelemmel párosuló stagnálás egyaránt olyan megoldások, amelyek kedvezőtlen következményei előbb vagy utóbb jelentkeznek, ezzel aláásva a fenntartható növekedés és a kiegyensúlyozott gazdasági teljesítmény feltételeit.
Hazánkban a vizsgált három évben 1,31 százalékos volt az átlagos növekedés – a hitelből növekvő Lengyelország és Románia után ez a harmadik legmagasabb érték, és jobb, mint a hasonló köztes modellt próbálgató cseh és szlovák adat. Közben az államadósság Németország kivételével csak Magyarországon csökkent, a költségvetési egyenleg pedig a vizsgált időszakban a legnagyobb mértékben, 1,8 százalékponttal szintén nálunk javult (a cseh is javult 1,6 százalékkal, szlovák viszont 3,6 százalékkal romlott).
A magyar modell, amely szerint van értelmezhető növekedés, de közben az egyensúly nemhogy nem romlik, hanem kifejezetten javul, példa nélküli a térségben (miközben a védelmi kiadások terén Ausztria kivételével mindenki hozza az eddigi NATO-elvárásokat)
Az igazán megdöbbentő siker azonban az, hogy ezzel párhuzamosan az életszínvonalat érintő területeken is van okunk büszkének lenni: a reálbérek 8,4 százalékkal, régiósan a második legnagyobb ütemben emelkedtek (még úgy is, hogy az egyik éveben csökkenés volt); a 75,1 százalékos foglalkoztatási ráta magas szinten stabil munkaerőpiacról tanúskodik, a 4,4 százalékos GDP-arányos családtámogatási kiadások szintje – Lengyelország 3,4 és Németország 3,6 százalékos értékét leszámítva – lényegében kétszerese a többi vizsgált ország hasonló mutatóinak, a rezsiköltségek pedig messze Magyarországon a legalacsonyabbak.
Mindezekből látszik, hogy a háború kitörése óta immár lezárt hároméves periódusban a válságkezelés trilemmájának megoldásában a magyar modell működött a legjobban. Van növekedés (persze mindenki várja a még jobb számokat), és nincs eladósodás, miközben az embereket érintő jóléti oldalon is – a nehézségek ellenére – javul a pozíció. Az elmúlt három év eredményei azt mutatják, hogy mi voltunk az egyedüli ország, amely képes volt megoldani a fenti trilemmát – ismét egy magyaros huszárvágással. Hiszen:
Magyarország tudhatja magáénak a harmadik legnagyobb régiós növekedést, úgy, hogy a sorban előttünk lévő országok mind hitelből növekedtek.
Az államadósság és a költségvetési hiány mértékét egyaránt sikerült csökkenteni.
Foglalkoztatottsági rátában hozzuk a cseh szintet, rajtuk kívül egyedül csak Németország előz meg minket, mögöttünk van Ausztria, Románia, Lengyelország és Szlovákia.
A magyar családtámogatás a legnagyvonalúbb, az energiaárak nálunk nagyságrendekkel alacsonyabbak, mint máshol
A védelmi kiadások mégis elérik a GDP 2 százalékát.
A reálbérek szintje folyamatosan emelkedik (második legnagyobb növekedés összességében, első a nem hitelből stimulálók között).
Természetesen ezen eredmények bemutatásával és saját magunk ünnepeltetésével nem lehet választást nyerni. Ráadásul a háború még tart, a háborús válság kezelése hosszútávfutás, amelyben a végén kell az élén állni, de az eddigi pozíció biztató. A magyar modell fenntarthatónak látszik, szigorú költségvetési politika mellett az életszínvonalat tartani tudjuk, sőt most már emelni is, és a növekedési oldalon is egyre többet tudunk kipréselni a gazdaságból. Az egyre nagyobb teljesítmény pedig annak köszönhető, hogy a kormány stratégiai víziója, a konnektivitás és az arra épülő gazdasági semlegesség hosszú távon működik, ugyanis új iparágakban új termelő- és K+F-kapacitások épülnek ki, új, nagyszabású infrastruktúra-fejlesztések zajlanak, és a magyar cégek külföldről hazahozott bevételei is egyre növekednek. Ebből pedig jut többlet a családtámogatásra, a kisvállalkozók támogatására és az adócsökkentésre is.
A következő választások tétje az, ki tud ellentartani a bukott brüsszeli eliteknek
Az eddigiek alapján jól látható, hogy alapvető tévedéshez vezet, hogy Tölgyessy Péter az általa felvázolt összefüggésben nem veszi figyelembe, hogy a jelenlegi válság nem magyar sajátosság, hanem egész Európára kiterjedő, strukturális válság. Ezért buknak meg sorra a hivatalban lévő kormányok szerte a kontinensen. Ebbe az európai mintázatba Magyarország nem illeszkedik, hanem inkább kilóg belőle: bár a Fidesz Európa leghosszabb ideje hivatalban lévő kormánypártja, mégis inkább Brüsszel kérlelhetetlen ellenzékeként viselkedik, és ennek köszönhetően továbbra is jelentős társadalmi támogatottsággal bír.
A Fidesz – szinte egyedül a jelenleg kormányon lévő európai pártok közül – megnyerte az európai parlamenti választásokat, azóta is stabilan tartja a támogatottságát, és olyan támogatottsági szinten áll, amelyet bármely európai kormányzó párt szívesen elfogadna. Ez a politikai stabilitás nem magától értetődő adottság, hanem következménye annak a speciális válságkezelési stratégiának, amelyet a magyar kormány következetesen érvényesít. Ennek lényege egyszerű és világos: nem az emberekkel kell megfizettetni a háború és a rossz gazdasági döntések árát. A magyar választók – ahogyan egyre több helyen az európai választók is – pontosan érzékelik, hogy a brüsszeli elit folyamatosan rossz döntéseket hoz, és ezek a rossz döntések hosszú évekre súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járnak. A következő évtized legfontosabb kérdése minden európai országban, így Magyarországon is az lesz, hogy mely politikai erő képes ezeket a rossz brüsszeli döntéseket kivédeni, ellensúlyozni, megvédeni a nemzeti közösségeket a válságok következményeitől, valamint életképes alternatívát felrajzolni.
Természetesen az összeurópai válság hatásai Magyarországon is érezhetők, s a Fidesz támogatottsága is volt már (és valószínűleg lesz is még) magasabb.
Ám az új ellenzéki kihívó – hasonlóan a korábbi, Márki-Zay Péter vezette „óellenzékhez” – szintén azoknak a brüsszeli és nyugati eliteknek a politikai vonzáskörében helyezkedik el, akiknek a felelőssége a jelenlegi válságban megkerülhetetlen. A választók azt is pontosan látják, hogy akárcsak a régi ellenzék, az új ellenzék is Brüsszel zsebében van. Ezért tőlük – és a vállalhatatlan stílusú vezetőjüktől, Magyar Pétertől – nem várhatják, hogy fellépjenek Brüsszellel szemben, vagy hogy megvédjék Magyarországot a brüsszeli döntések káros hatásaitól. Erre mondja a népi bölcsesség: kecskére bízni a káposztát, ördöggel kiűzni a gonoszt – ennek soha nem szokott jó vége lenni.
Nyilván ezzel függ össze az is, hogy az újdonsült ellenzéki formáció szavazótábora, a rendelkezésre álló közvélemény-kutatási adatok alapján – ha azokat értelmesen olvassuk – nagyságrendileg nem lépi túl a 2022-ben súlyos vereséget szenvedő Márki-Zay-féle összefogás támogatottságát. Nem azon múlik 2026-ban a siker, hogy a kormánypártok képesek-e megszólítani azokat a szavazókat, akik 2022-ben, a legmagasabb támogatottsága idején is ellene szavaztak. A Fidesznek van egy olyan stabil magja, amely nagyobb, mint az ellenzék hasonló stabil magja, és amely ugyanolyan intakt, mint amilyen 2022-ben vagy 2024-ben volt. Ezért nyerné meg ma is a Fidesz magabiztosan a választásokat.
Az igazi kérdés csupán az, hogy a bizonytalan szavazók, akik korábban már támogatták a Fideszt, milyen választ adnak majd arra a kérdésre, hogy kinek a kezében van biztosabb helyen az ország irányítása a második világháború óta legsúlyosabb európai válság közepette: Brüsszel slim fit helytartójánál vagy Európa legtapasztaltabb szuverenista miniszterelnökénél? A válasz e kérdésre valójában már ma is világos – és a magyar választók az urnáknál ismét meg fogják erősíteni azt.
