Szellem és Jellem – John Lukacs 100 Konferencia

Tisztelt Alkotmánybírósági Elnök Úr! Tisztelt Nagykövet Urak! Kedves Amerikai Vendégeink! Tisztelt Rektor Úr! Egyetemi Polgárok! Hölgyeim és Uraim!

Abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy el kellett ma kérezkednem, de nem az iskolából, mint régen, diákkoromban, hanem épp fordítva, az iskolába, vagyis pontosabban az egyetemre. Ebben a pillanatban ugyanis kormányülésen kellene lennem, de annyira fontosnak éreztem ezt a mai eseményt, hogy egy rövid időre „ellógtam” a kedvéért. Emiatt viszont a mondandómat is kénytelen vagyok rövidre fogni, mert csak igen szűkre szabott eltávozást kaptam.

Amikor legutóbb John Lukacs, vagy ahogy ő is használta időnként a nevét, Lukács János tiszteletére konferenciát szerveztünk itt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, azzal kezdtem a mondandómat, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem mindennapi, hogy egy ilyen elismert és jelentős emberről gyűlünk össze beszélgetni, az meg végképp nem mindennapi, hogy ilyen elismert és jelentős ember, egy világhírű történész ráadásul magyar is.

Ma azonban – napra pontosan Lukacs születésének századik évfordulóján – már arról beszélhetünk, hogy az ilyen pillanatok mindennapossá váltak a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A John Lukacs Intézet megalakulásával ráadásul az ő egyedi történelemszemléletéről írni, olvasni, kutatni beszélgetni nem csupán lehetőség, hanem számos kutató mindennapos munkaköri kötelessége is lesz.

Van az a vicc, amelyik szerint a reinkarnációban hívők között egyesek annyira erősen hisznek a maguk újjászületésében, hogy a végrendeletükben mindent saját magukra hagynak. Szerencsénkre John Lukacs istenfélő, keresztény ember volt, és nem magára, hanem ránk hagyta örökül azt, amit elért az életében. Ahogy mondta: „ez a mi országunk, örökösök vagyunk, mint állam, mint nép, mint nemzet”.

Lukacs azonban nem azzal a történészi attitűddel tekintett erre az örökségre, amit Nietzsche antikvárius szemléletnek nevez, ami megelégszik azzal az állítással, hogy „látjátok, a nagy már megvan”, tehát nekünk már nem feladatunk újra nagyot alkotni.

Nem, Lukacs a történeti múltat, a jelent és a jövőt szerves egységnek tekintette. Ahogy A történelmi tudat című művében fogalmaz, „nem pusztán a múlt teremtményei, hanem a jövő teremtői is vagyunk. Szülöttei és szülői vagyunk a múltnak is, meg a jövőnek is”. Éppen ezért jegyzi meg Lukacs oly kritikusan, hogy „milliószámra szaladgálnak egyetemi diplomások, akik azt hiszik, a haladó értelmiségi az, aki kineveti a gondolatot, hogy a múlt bármit is mondhat a jelennek”.

Lukacs nagyon is úgy gondolta, hogy a múlt sok mindet mond a jelennek és a jövőnek. Hiszen ő saját magában hordozta a magyar szellemi örökséget és a történelemszemléletet. Több mint ezeréves összegyűlt tudás tette John Lukacsot nemcsak történésszé, nemcsak világhírűvé, de magyarrá is egyben.

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Néhány éve elkezdtünk egy nagyon komoly munkát. El akartuk érni, hogy az egyetemi életben legyen egy olyan intézmény, ami ezt a gondolkodásmódot képviseli. Szerintünk az egyetemnek az a feladata, hogy a korokon átívelő egyetemes, de egyben értéktelített tudást adjon át, őrizze és gyarapítsa a magyar szellemi örökséget, és hasznosítsa is azokat a közösség szolgálatában.

S ezért öntöttük új formába a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, mert a Ludovika képes megtestesíteni mindezt. Képes kiemelkedni más egyetemek közül, és ez, amiben kiemelkedni képes, ez a megkülönböztető jelleg nem más, mint hogy ez az egyetem kifejezetten a köz szolgálatáért jött létre.

Az NKE ilyen értelemben egyedülálló intézmény, amelynek képzési programjai az államtudománytól a közigazgatáson és a rendészeten át a katonai és nemzetbiztonsági tudományokig számos szakterületet felölelnek. Az egyetemen végzett tudományos kutatás, képzés és nevelés legfőbb célja pedig a magyar állam működésének a támogatása.

Az elmúlt években ezt az építkezést végeztük el, de itt az ideje, hogy megkezdjük az építkezés következő fázisát. Eljött az ideje, hogy a nemzetközi térben is elhelyezzük az NKE-t, és a sajátos magyar hangot meghallgattassuk a világ többi részével is.

Nem szabad elfelejtenünk azt – ezt főleg külföldi vendégeinknek mondom –, hogy a középkori magyar állam összeomlása óta most vagyunk először abban a helyzetben, hogy ez az ambíciószint reális legyen. Miközben mi a középkorban a török hódoltsággal és az ország három részre szakadásával küzdöttünk, Európa nyugati felet átesett a nagy földrajzi felfedezéseken, a reformáción, az ipari forradalmakon. A gazdaság súlypontja eltolódott, Közép-Európa és vele Magyarország pedig a török kiűzése után is periferikus helyzetben maradt, és a dualizmus korának rövid erősödését leszámítva sajnos a 19. és a 20. században is fennmaradt ez a számunkra hátrányos állapot. Nem volt elég erőnk ahhoz, hogy önálló mondandónk legyen Európa és a világ számára.

Most azonban más idők járnak, most már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy saját hangunk legyen a világ és Európa számára, és ezt a hangunkat ne féljük hallatni. Most viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt a hangot képesek vagyunk hallatni a világban, és van mondanivalónk is. Van saját elképzelésünk arról, hogy mi zajlik jelenleg körülöttünk, hogy hogy néz ki a világ, hogy hogyan ért véget a Nyugaton a neoliberális doktrína, és hogyan ér véget az unipoláris világrend. És arról is van elképzelésünk, hogy ebben az átrendeződő világban milyen stratégiát érdemes követnünk ahhoz, hogy az erőviszonyok eltolódása veszély helyett lehetőséget teremtsen akár még egy olyan kicsi ország számára is, mint Magyarország.

S mivel képesek vagyunk hallatni a hangunkat, és mondanivalónk is akad, a legfőbb ideje, hogy valóban, érdemben becsatlakozzunk a nemzetközi diskurzusba. És azt is el szeretnénk érni, hogy az ezekről a számunkra fontos intellektuális témákról szóló nemzetközi diskurzusok egy jelentős részének otthont tudjunk adni itt, Magyarországon, itt, Budapesten.

Ehhez azonban nekünk, magyaroknak is változnunk kell, fejlődnünk kell. Meg kell értenünk a világot, olyan új kifejezésmódokat kell találnunk, melyek révén mi magunk is megértethetjük mondanivalónkat a világ többi részével. Sok más mellett ezt is üzenni szeretnénk azzal, hogy John Lukacsról neveztük el ezt az új intézetet. Rá különösen illik a kifejezés, hogy két világ gyermeke volt, ami alkalmassá tette az összekötő szerepre Magyarország és a nyugati hagyomány között.

Erre a sajátos magyar hangra – nekem meggyőződésem – most talán nagyobb szükség van, mint valaha. Szemünk láttára értékelődnek le vagy tűnnek el olyan értékek, amelyeket még nem is olyan régen maguktól értetődőnek tekintettünk. És azt is látnunk kell, hogy ebben az átalakulásban a Nyugat, de főleg Európa nem találja a saját hangját és szerepét, nincs életképes elképzelése a jövőről, a valóság elől inkább ideológiai légvárak menekül. Különösen a nyugati, európai és amerikai campusokon tapasztaljuk még ráadásul azt is, hogy az igazi tudás helyett életidegen elméletek számára akarnak egyeduralmat biztosítani a katedrákon.

Ez egy elképesztően súlyos kihívás a civilizációnkon belül, s éppen ezért nem hagyhatjuk magunkat. Fel kell venni a kesztyűt, mert az a tudás, amit a nemzetek a korok során egyenként összegyűjtöttek, az adja a Nyugat kötőerejét. Az kapcsol minket, magyarokat össze más népekkel, és ezen, a nemzetek közötti kapcsolatokon áll vagy bukik a nyugati civilizáció jövője.

Ezért mi, magyarok és mi itt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nem nagyon tehetünk mást, mint hogy építkezünk: szervezeteket, intézeteket alapítunk, nemzetközi konferenciákat szervezünk, műhelyeket hozunk létre, ahol kutathatunk, s ahol még helye van a valódi eszmecserének és a valódi vitának. Minél szélesebb, minél tágabb jelenlétet vállalunk a nemzetközi térben. S legfőképp az egyetemi katedrát meghagyjuk olyannak, amilyennek lennie kell: a tudás őrzőjének és gyarapítójának.

Kívánom mindannyiunknak, hogy a John Lukacs Intézet legyen ennek a gondolatnak az egyik magyar zászlóshajója a világban. Tegye nemzetközivé a magyar tudást, éppen úgy, ahogy azt John Lukacs, vagyis Lukács János tette!

Szívből gratulálok az alapításhoz az Igazgató uraknak, köszönjük szépen a Lukács családnak és Rektor úrnak a támogatást, hogy lehetővé tették számunkra az intézet létrehozását! Szép emlékezést, tartalmas eszmecserét kívánok mindannyiunknak! Köszönöm, hogy meghallgattak!