Nemzeti Közszolgálati Egyetem: „Közép-európai együttműködés a háború árnyékában”
Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Rektor Úr, Igazgató Urak, Excellenciás Hölgyek és Urak!
A nagy magyar író, Márai Sándor, amikor a második világháború lezárultát követően Magyarország európai jövőjéről elmélkedett, az alábbi mondatokat fogalmazta meg:
„Magyarország csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni.”
Szerintem a mai konferencia és az a sorozat is, amit a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szervez azért jött létre, hogy 80 évvel később mi is elmélkedjük, nem is elsősorban Magyarországról, hanem Közép-Európáról és tágabb értelemben Európa jövőjéről. Meggyőződésem, hogy Márai egykori Magyarországra vonatkozó megállapításai ma egész Közép-Európára igazak. A minőség igényével kell fellépnünk, s nem elégedhetünk meg a középszerrel.
Világunk most is átalakulóban van, csakúgy, mint 80 évvel ezelőtt. Aki ilyenkor megelégszik a középszerrel, az vesztese lesz az előttünk álló évtizedeknek. Márpedig mi itt, Közép-Európában azt szeretnék, ha nyertesei tudnánk lenni azoknak a változásoknak, amik előttünk zajlanak. A minőség igényével kell fellépnünk, hogy megértsük ezeknek a változásoknak a természetét, feltárjuk az új helyzetet, amelyben boldogulnunk kell. Meg kell találnunk az esetleges buktatókat, amelyek mentén elvérezhetünk, és fel kell tudnunk ismerni a helyes cselekvés elveit, amelyek hozzásegítenek minket a sikerhez. Engedjék meg, hogy a következőkben – mintegy vitaindító jelleggel – erre tegyek kísérletet.
Először is, – távolabbról indulva – miben is áll a most zajló átalakulás természete? Meggyőződésem az, hogy nem kevesebben, mint a világ politikai és gazdasági szerkezetének átrendeződésében. Eddigi világunk, ahogy mi ismertük, több száz éves folyamatok eredményeként jött létre.
Legfontosabb tartóoszlopát az a tény képezte, hogy kétszáz éven keresztül a világgazdaság súlypontját, legnagyobb teljesítményét a Nyugat államai adták. Ez azt jelentette, hogy a nyugati világ rendelkezett a legnagyobb és legerősebb gazdasággal, legfejlettebb technológiával.
Erre épült a második, intézményi tartóoszlop, amely 1945 után jött létre. Nevezetesen, hogy a nemzetközi kapcsolatok, nemzetközi kereskedelem intézményesített szerveit a nyugati világ hozta létre, s ilyen minta alapján szerveződött minden, ami a nemzetközi térben történt. A hidegháború lezárását követően pedig ez a folyamat még fel is gyorsult.
A harmadik tartóoszlop is ehhez kapcsolódik: 1990 után, a Szovjetunió összeomlását követően épült ki. Ennek lényege, hogy a világ hegemón hatalma az Egyesült Államok lett, amely Európával és az Európai Unióval szoros együttműködésben a neoliberális politikai és gazdasági modell – bár ezt lehet különbözőképpen nevezni – terjesztését tűzte ki célul maga elé, és ettől várta azt, hogy az egész világ egy békésebb hellyé válik.
Az alaptézisem, hogy mára mindhárom tartópillér meginogni látszik.
A harmadik pillérről bebizonyosodott, hogy már az alapvető premisszái sem helyesek. A neoliberális politikai és gazdasági modell erőltetett terjesztése csak elidegenítette a világ többi részét, úgy, hogy közben egyre szorosabb együttműködési formákba is tömörítette annak ellenfeleit. Az elmúlt egy év nyilvánvaló bizonyítéka ennek. Mára oda jutottunk, hogy a „történelem vége”-elmélet legnagyobb teoretikusai sem hisznek abban, hogy ennek a modellnek a terjesztése békésebb hellyé változtatná a világot.
Ma egyébként új neve van ugyanennek az elképzelésnek: demokráciák és autokráciák küzdelméről beszélnek. Ezzel csak az a baj, hogy maga az Egyesült Államok demokrata adminisztrációja, amely ilyen felosztásban kívánja kezelni a világot, a 2022-es adatok alapján 48 – saját maguk által – autoriternek minősített országnak adott el fegyvert. Ez az összes autoriternek minősített ország több mint fele, 57%-a. Hogyan is van akkor ez? – teszi fel a kérdést bátortalanul a folyton akadékoskodó közép-európai politikus. A lényeg a lényeg, komolyabb helyeken ma már mindenki tényként kezeli, hogy ilyen módon a világunk nem magyarázható, nem írható le többé.
Ezzel összefüggésben a második pillér sem áll már olyan stabilan, mint egykor. Az aktuális status quo kihívói alternatív elszámolási rendszereket, szövetségei rendszereket, vitarendezési fórumokat építenek ki. Hamarosan eljön az a pont, amikor végleg képesek lesznek megkerülni a globalizáció elmúlt évtizedei által eddig kialakított intézményrendszert, és párhuzamos rendszereken keresztül túléni.
S ami az első, legfontosabb pillért illeti: a gazdasági verseny a nyugati világ és a nem nyugati világ között – 200 év után először – napjaikban kiegyenlítődni látszik. Nem arról van szó – ezt könnyű félremagyarázni –, hogy az egyik hegemón pólust fel fogja váltani egy másik hegemón pólus, hanem kiegyenlítődés zajlik le, visszatér az egyensúlyi állapot. Van legalább öt olyan tényező, amely alapján láthatóvá válik, hogy ezek a civilizációk közötti mozgások hogyan állnak. Ezek a tényezők a gazdasági erő, a nyersanyagkészletek, a népesedési folyamatok, a technikai fejlettség és a katonai erő.
Kezdjük mindjárt a legfontosabbal, a gazdasági erővel. Itt számszerűsíthető a kiegyenlítődés. 1990-ben a világ gazdasági teljesítményének a szűk értelemben vett nyugati világ általi részaránya önmagában megközelítette az 50 százalékot, mára ugyanez az érték csak 30 százalék.
Ráadásul a gazdasági elemzések a trendek folytatódását jósolják.
Nem állunk igazán jól a második szempont, az energiahordozók és a nyersanyagok tekintetében sem. Európa például igazából nem rendelkezik energiahordozókkal, és a legmodernebb technológiai termékekhez szükséges ritka földfémekkel sem. Az Egyesült Államok az energiahordozókat tekintve jobb helyzetben van, de a készletek java része így is a nyugati világon kívül helyezkedik el. Mindez azért komoly probléma, mert a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy minden ipari forradalom valamilyen olcsó energia- és/vagy nyersanyagforrás szolgálatba állítása kapcsán, annak következményeként következhetett be a múltban.
Éppen ezért megértjük német baráraink azon törekvését, hogy megújuló energiahordozókkal szerezzük vissza kontinensünk energiafüggetlenségét, és tegyünk szert az olcsó energia révén versenyelőnyre. Csakhogy a technológia jelenleg még nem alkalmas erre, még nem tartunk itt, a felülről erőltetett átállás pedig végső soron az ipari kapacitások leépüléséhez, a középosztály elszegényedéséhez vezet. A régi magyar vicc jut eszünkbe: azt tudjuk, hogy mi lesz – de addig mi lesz? Amíg erre a kérdésre nincs meg a válasz, nem érdemes hazardírozásba kezdeni.
Nem állunk jól akkor sem, ha a harmadik tényezőt, a demográfiát vizsgáljuk. Akárhogy is számolunk, a világon valamivel több mint 8 milliárd ember él, s ebből 7 milliárd nem a nyugati országokban. Ráadásul minden előrejelzés azt mutatja, hogy ez az olló a következő évtizedekben is nőni fog.
Kiegyenlített verseny zajlik a negyedik tényező, a technológia oldaláról nézve. A legnagyobb új szereplők majdnem ugyanannyit költenek kutatás-fejlesztésre, mint a legnagyobb régi szereplők. Fej-fej mellett halad több ország. Elég csak a keleti elektromos autókat vagy az akkumulátortechnológiát megemlíteni, amely területek minket, közép-európaiakat húsbavágóan érintenek.
S ötödik tényezőként egyedül a katonai erő az, amely tekintetében a Nyugat még jócskán fölébe nő a Keletnek. Ez alapvetően jó hír, de gondolom, abban mindannyian egyetértünk, hogy ha ezt a kompetitív előnyt szeretnénk kijátszani, akkor az nem lenne túl kifizetődő, mert egyet jelentene egész világunk tragédiájával.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Konferencia!
Mindezek alapján csak azt szerettem volna alátámasztani, hogy egy merőben más, a megszokottaktól teljesen eltérő világkörnyezetben kell elképzelnünk Közép-Európa és Európa jövőjét. Hozzá kell szoktatnunk magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy egy többpólusú világ korszaka jött el, amelyből a nyugati civilizáció – amelynek mi is a részei vagyunk – egy fontos, megkerülhetetlen pólus lesz, de mégis csak egy lesz a többi hatalmi gócpont közül.
Ez nem változtat azon a tényen, sőt még nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, hogy mi, közép-európai országok a nyugati világ sikereiben vagyunk érdekeltek. Azt szeretnénk, hogy a nyugati világ sikeres legyen ebben az új környezetben is, s azt szeretnénk, hogy a nyugati világon belül Közép-Európa meghatározó jelentőségre tegyen szert.
Ehhez pedig tanulnunk kell elődeinktől. Meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan lett Európa sikeres a világ nagy változásainak alkalmával, mi az a mód, mi az a módszer, amely sikeres együttműködésre tudta bírni a számtalan, különböző értékkel, identitással és érdekkel bíró európai nemzeteket. Nézzük, hogyan intézték dolgaikat Európa alapító atyái.
A napokban századik életévét betöltő Henry Kissinger mondta azt Konrad Adenauerről, hogy ő volt az „alázat stratégája”. Adenauer sikerének titka abban rejlett, hogy mélyen hívő, kereszténydemokrata politikusként számára sem volt probléma összeegyeztetni az alázatot az erővel, az éleslátással vagy éppen a stratégiai gondolkodással.
Miben rejlett az adenaueri alázat? Jól példázza ezt Adenauer leghíresebb mondása, amelyet bizonyára sokan ismernek az itt jelenlévők közül, amely szerint ugyan mi mind egyazon égbolt alatt élünk, de nem mindegyikünknek ugyanaz a horizontja. [„Wir leben alle unter dem gleichen Himmel, aber wir haben nicht alle den gleichen Horizont.”]
Adenauer és az EU alapító atyái tisztában voltak azzal, hogy a közös céljaink felé való törekvés nem követel teljes egyetértést az élet minden apró vagy nagyobb horderejű kérdésében. Értették, hogy nem a különbségekre kell koncentrálni, hanem sokkal inkább arra, ami összeköt minket. Mert ha nem így járunk el, akkor az együttműködés legutolsó lehetősége is könnyen kicsúszik a kezünkből.
Napjainkban – úgy tűnik, hogy – hajlamosak vagyunk elfeledkezni az alapító atyáink igazságáról. Pedig a ránk leselkedő veszélyek nem lettek kisebbek, mint a XX. század posztvilágháborús hangulatában Európa jövőjére leselkedő veszélyek. Európa most olyan helyzetben van, hogy népeinek és országainak több energiát kell fordítani egymás nézőpontjának megértésére, mint békeidőben.
Manapság azonban két olyan törésvonal is van szerintem, amely megnehezíti ezt az összeurópai együttműködést. Az első az identitással és értékvállalásokkal, a második pedig a geopolitikai kérdések megítélésével van összefüggésben.
Kezdjük az elsővel. Ma azt látjuk, hogy Nyugat-Európa népei és országai másként ítélik meg a bevándorlást, mást vallanak a család fontosságáról, a nemzet szerepéről, a liberális demokrácia definíciójáról, arról, hogy mitől és hogyan kell megvédeni a gyermekeket. Ráadásul ezek a vitapontok gyakran össze is mosódnak, és csomagban kapjuk meg őket mi mindannyian. Mi Magyarországon ezt úgy érzékeljük, hogy ha nem akarsz genderpropagandát az iskolákban, kapsz egy jogállamisági eljárást a nyakadba.
Meggyőződésem, hogy napjaink egységesülő Európájára a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha engedjük, hogy ezek a kérdések legyenek az európai diskurzus meghatározó elemei. Sajnos úgy tűnik, bármennyire nehéz ezt kimondani, hogy ezek, az identitást érintő kérdések napjainkban nem összekötnek, hanem szétválasztanak minket. Ezt őszintén ki kell mondani. Ezért ha együtt akarunk működni, ezeket háttérbe kell szorítani, s azokat a pontokat kell megtalálni, amelyekben a kölcsönösen előnyös együttműködés keretei kialakíthatók.
Mindezek mellett – második pontként – Európát ma kettéosztja egy geopolitikai kérdés. Egyre hangosabbak azok a megközelítések, amelyek azt mondják, a kiépülni látszó többpólusú világban Európának rá kellene simulnia egy másik hatalmi erőre, és ezzel együtt bezárkózásra, védekezésre kell berendezkednie – mind gazdasági értelemben, mind kulturálisan.
Mi, magyarok egyébként azt látjuk, hogy ez hibás elképzelés. Európa mindig is akkor volt sikeres, amikor nyitott volt a világra, amikor vállalta a közvetítő szerepet Nyugat és Kelet között, amikor tudott a béke hangján szólni és békésen kereskedni.
Éppen ezért mi a magunk részéről a világ más tájaihoz való viszonyban nem az elzárkózásban, nem a blokkosodásban, modern angol szóval nem a decouplingban gondolkodunk, hanem az összekapcsoltságban, a konnektivitásban.
Nos, ezekkel a vitás kérdésekkel alapvetően három dolgot tehetünk. Nyugvópontra juttathatjuk őket, eldöntjük a vitát, valakinek igaza lesz, valakinek pedig nem; berendezkedhetünk egy ideológiai állóháborúra; vagy esetleg le is vehetjük őket a napirendről, majd megkerülhetjük őket.
Ez utóbbi a mi megítélésünk szerint már csak azért is előnyös, mert ha vitás kérdést csinálunk akár az identitásból, akár a geopolitikából, az lényegében pazarlás. A felesleges vitákba ölt energia pedig az együttműködés többi terepének azonosítására tesz minket alkalmatlanná.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindezek után joggal tehetik fel a kérdést, hogy mégis mik azok a területek, amelyek mentén érdemes együttműködnünk közép-európaiként és európai perspektívában. Jogos ugyanis az az elvárás, hogy ne csak kritikusak legyünk, hanem konstruktív gondolatok is elhangozzanak.
Ehhez viszont szerint egész Európának és nekünk, közép-európaiaknak is el kell fogadnunk egy premisszát. Külön-külön egyetlen közép-európai ország sem elég erős ahhoz, hogy ilyen javaslatokat komolyan megfogalmazzon. De együtt – vagy akár Németországgal kiegészülve –már van helye egységes közép-európai javaslatoknak.
Hiszen gondoljunk csak bele! A V4-es országok összesítve most már az uniós GDP majdnem 8 százalékát adják. Ez az 5. legnagyobb gazdasági súly. Látszik a növekedés az elmúlt 12-13 évben, miközben a déli országok gazdasági tevékenysége és súlya folyamatosan csökken. Tehát egyfajta gazdasági egyensúly-eltolódás megy végbe az Európai Unióban belül nyugatról vagy délről – attól függően, hogy hogyan nézzük – kelet felé. Vagyis a V4 és Németország által alkotott tömb Európa meghatározó súlypontjaként jelenik meg.
Így együtt, közép-európaiként szerintem tehetünk javaslatokat. Egyből lenne is öt javaslatom.
Az első, hogy ne vegyük el az európai országok politikai és kulturális identitását. Azért is bátran javasoljuk ezt, mert mi, közép-európai államok és az itt élő népek az elmúlt 1000 évben folyamatosan küzdöttünk a saját önazonosságunkért. Tudjuk, hogy ez mekkora kincs. Tudta ezt régen Európa is, amikor az „egység a sokszínűségben, sokféleségben” mondatot tette meg saját mottójául. Európa ereje rejlik ebben a sokszínűségben, sokféleségben, a sokféle világlátásban és nézőpontban, amely végül csak szélesíti a megoldási javaslatok palettáját. Valójában válságállóbbá teszi az egész kontinenst.
Éppen ezért szerintünk fel kéne hagyni azzal a gyakorlattal, hogy Brüsszelből ítélkeznek egy-egy tagállam identitása, kultúrája, nemzeti sajátosságai felett. Akik így járnak el, azok egyszerűen nem segítik az integrációt, mert a különbségekre koncentrálnak a hasonlóságok helyett, a sokféleségben nem egységet, hanem széthúzást látnak. Ez pedig ellenkezik mindazzal, amit Európa jelent.
A második javaslatom, hogy folytatni kellene az Európai Unió bővítését. Úgy gondolom, ez ma minden európai polgár és európai uniós állam érdeke. Épp az ukrajnai konfliktus világított rá, hogy az Európai Unió valójában nem képes még a közvetlen szomszédságában zajló folyamatokat sem kontrollálni. Az EU bővítése pedig részben erre kínál megoldást.
Ehhez viszont újra vonzóvá kell tenni az Európai Uniót, hogy minél többen csatlakozni akarjanak hozzánk. Sajnos épp a további bővítés lehetősége hozza napvilágra azokat a terveket, amelyek az egyhangú külpolitikai döntési kötelezettség felszámolásához kötnék a bővítést. Úgy szól az érvelés, hogy ilyen nagyszámú tagállam mellett az egyhangú döntés – pl. külpolitikai kérdésekben – megbénítaná az Európai Uniót.
Csakhogy ki akarna egy ilyen Európai Unióhoz csatlakozni, ahol egy tagállamnak le kell mondania szuverenitása egyik legfontosabb ismertetőjegyéről, az önálló külpolitikáról? Meglátásom szerint senki.
Ezért a további bővítés feltétele nem az integráció további mélyítése, hanem a brüsszeli birodalmi bürokrácia csökkentése. Egy olyan rugalmasabb keretrendszert kell kialakítani, amelyben minden állam képes megtalálni a maga szuverén érdekei szerinti döntést és megoldást.
A harmadik ilyen javaslat – ami a háború egyik egyértelmű következménye is –, hogy Európának képessé kell válnia megvédeni önmagát. Ehhez pedig katonai erő kell. Képesnek kell lennünk arra, hogy megvédjük magunkat a keletről érkező orosz fenyegetéssel szemben. S képesnek kell lennünk arra is, hogy ha a szomszédságunkban fegyveres konfliktus van kialakulóban, akkor saját erőből, adott esetben az Atlanti-óceán túlpartján lévő barátaink bevonása nélkül is meg tudjuk azt akadályozni, fel tudjunk lépni. Csak így érhetjük el azt, hogy a világ komolyan vegyen minket, és önálló, egyenrangú partnerként ülhessünk le tárgyalni bárkivel.
Ezért növelni kell a védelmi kiadásokat, meg kell erősíteni az európai hadiipart, hogy versenyképes lehessen a legfejlettebb hadászati technológiák terén is, és rendelkezzen gyártókapacitásokkal. Másrészt olyan uniós szintű együttműködést kell kialakítanunk, amely képessé teszi az egyes nemzeti hadseregeket arra, hogy közös erővel szavatolják saját biztonságunkat. Ebben a tekintetben azt hiszem Lengyelország az egész kontinens számára előremutató politikát képvisel.
Negyedik pont, hogy Európa versenyképességét javítani kell. Ehhez olcsó energiára van szükségünk, mert olcsó energia nélkül leépül az európai ipar, és eltűnik az egyébként is nehézségekkel küzdő európai középosztály. Éppen ezért folytatni kell az átállást a megújuló energiahordozókra, de azt lassabban kell tenni, és nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kidobni. A konkrét helyzetekben ez nem mindig könnyű, de általános jelleggel nem szabad megszakítani az energetikai együttműködést senkivel sem, és nem szabad egyes energetikai szektorokat hatalmi szóval egyik napról a másikra leépíteni. Ezért amikor német barátaink végrehajtják az Energiewendét, mi, közép-európaiak vagy a V4-es együttműködésben azt kérjük tőlük, rendben, de picit langsam spazieren, bitte!
Végül, ötödik javaslat. Bocsássanak meg nekem, lehet, hogy minden állítást elfogultnak tartanak, ami nem baj, mert kereszténydemokrata, konzervatív, jobboldali politikusként talán mondhatok ilyet. Az ötödik javaslat tehát, hogy meg kell őriznünk a keresztény értékeinket az európai politikában. Amikor mi, közép-európaiak a keresztény értékek fontosságáról beszélünk – és ez az az üzenet, amit mindenkinek el kell juttatnunk – , akkor az nem valami divatos térítőprogram. Hiszen a hit lelkiismereti kérdés, s nem tartozik a politika világába.
Azt viszont valljuk, hogy a keresztény értékek, a keresztény tanítás olyan politikai és gazdasági alapelvekre fordíthatóak le, amelyek segítenek minket egy jobb, igazságosabb és biztonságosabb Európa létrehozásában. Ezek az értékek teremtik meg azt a közös kulturális alapot, amelynek mentén Európa államai együtt tudnak működni. Az a probléma, hogy amikor a különböző progresszív és baloldali politikai erők a kereszténység miatt akarják üldözni a közép-európai államokat, akkor valójában megszüntetik azt a civilizációs alapot, értelmezési keretrendszert, amin keresztül az európai országok – minden nehézség és ellenségeskedés ellenére – több száz éve kapcsolódnak egymáshoz. Ezzel többet ártanak az együttműködésnek, mint gondolnák, mert kereszténydemokrácia nélkül egységes Európa sem létezhet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Erős Németország és német–francia harmónia nélkül sem képzelhető el sikeres Európa. De ugyanígy nem elképzelhető egy Közép-Európával civakodó Németországgal sem.
És ha már civakodás. Fennmaradt egy kedves anekdota Konrad Adenauerről. Időskorában állítólag elkapott egy kiadós náthát, és a személyi orvosa sem tudott igazán rajta segíteni. Az idős kancellár emiatt elmarasztalta orvosát, aki annyit mondott: „Nem vagyok varázsló, nem tudom ismét fiatallá változtatni!”
– Nem is az kértem – válaszolta a kancellár. – Én csak annyit szeretnék, hogy tovább öregedhessek.
Mi, közép-európaiak sem vagyunk varázslók. Nem gondoljuk, hogy ha ma mindenki megfogadja javaslatainkat, akkor Európa egy csapásra megfiatalodik. De azt gondolom, ha elkezdünk közösen dolgozni azok megvalósításán, akkor a vén Európa nagyon sokáig jó egészségnek örvendhet még!
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
