MCC Budapest Summit nemzetközi konferencia

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Sok szeretettel köszöntöm Önöket a Mathias Corvinus Collegium újabb nagyszabású nemzetközi konferenciáján. Az az ambíciónk, hogy Magyarország – sőt, Közép-Európa – legnagyobb és legfrissebb szellemi műhelye legyünk, az Önök jelenléte pedig visszaigazolás, hogy jó úton járunk. Köszönöm, hogy itt vannak velünk!

Külön szeretném köszönteni a külföldi vendégeinket. Ahogy mi, magyarok mondani szoktuk: Pest megér egy estet. Úgyhogy azt kívánom Önöknek, hogy a konferencia keretei között szánjanak időt a szellemi feltöltődésre, utána viszont barangolják be ennek a büszke és ősi országnak a gyönyörű fővárosát.

Ebben az országban mindig minden egy régi történettel kezdődik. Egyik kedvenc kultfilmem a méltán híres Moszkva tér című alkotás – bizonyára sokan látták a magyarok közül a filmet, ha nem, akkor a diákok számára kötelező –, ami a magyar rendszerváltozás történetét beszéli el. Van egy különösen szellemes jelenete: 1989-ben járunk, amikor is az osztályfőnök bejelenti az érettségi előtt álló diákoknak, hogy az 1945 utáni tételek immár nem képezik az érettségi tárgyát. Mint mondja, ez mindenkinek jó hír, mert a diákoknak négy tétellel kevesebbet kell megtanulniuk, személy szerint neki meg azért örömteli, mert ami ebben áll – és rámutat a történelemkönyvre –, az elképesztően magas valóságtartalmú ugyan, de százszázalékosnak azért nem mondaná.

Mi, magyarok, itt a teremben mind értjük, hogy miről van szó. Higgyék el, a marxista oktatás nem százszázalékos valóságtartalmú. Sokan élnek még közöttünk, akik emlékeznek azokra az időkre, amikor a kommunizmus négy évtizede alatt az iskolákban ez a típusú ideológiai oktatás zajlott. Ráadásul az ideológiai oktatás nemcsak a politikához közvetlenebbül köthető humántudományok terén volt jelen, de felütötte fejét a földrajzban, a fizikában, sőt még a matematikában is.

Ilyen feladatokat kellett megoldani, hogy: „Egy egyénileg dolgozó paraszt 95 kg rozst vetett. Aratás után 1140 kg-ot csépelt belőle. Hányszoros a termése?”. Bónuszkérdés: „Miért magasabb a termés a termelőszövetkezetben?”. Mára ez paródiának hat, pedig nagyon is komolyan gondolták.

Amikor harminc évvel ezelőtt visszaszereztük a szabadságunkat, akkor ezzel a rossz gyakorlattal is le akartunk számolni. Vissza akartunk térni ahhoz a világhoz, amely a vélemények, világnézetek, tudományos elméletek, gazdasági vállalkozások szabad versenyére épült és épül elvileg ma is. Tehát nem mondják meg az iskolában, hogy miről mit kell gondolni, hanem gondolkodni tanítanak. De ez csak az érem egyik oldala.

A másik oldala az éremnek valahogy úgy fogalmazható meg, hogy nemcsak a versengés, hanem egyes értékeink is állandóak. A kereszténység és a felvilágosodás vívmányai, a nemzet fontossága és a család tisztelete. Ne feledjük: ezek az értékek együtt tették sikeressé a mi közös civilizációnkat, mégpedig úgy, hogy ezeket az értékeket az szülők – szövetségben az iskolával – generációról generációra adták át a gyermekeknek.

Ez az, amiben mi akkor is, a rendszerváltoztatás idején és most is hiszünk: stabil értékrendi alapok, de azon belül versengő eszmék és teljesítményorientáltság. Vagy ahogy egy középkori vallástudós után a mai magyar politikában mostanában emlegetjük: fő dolgokban egység, egyebekben szabadság, és – örülünk, ha ez is megvalósul – mindenekben szeretet.

Tisztelt magyarországi Vendégeink!

Kedves Diákok és Oktatók!

Én úgy látom, hogy úgy áll a helyzet, hogy ezt a kiharcolt szabadságot újra veszély fenyegeti: az átideologizált oktatás általunk, magyarok által a kommunizmus korábbi évtizedében megismert működési mechanizmusa újra felütötte a fejét. Adyval szólva, a veszély éppen most Dévénynél készül betörni újra Magyarországra.

Helyet cseréltünk! Míg mi jegyet váltottunk a nyugatra tartó személyvonatra, addig ők sportkocsival a homlokegyenest ellenkező irányba száguldanak. A tanulság ismét a régi: nem várhatjuk mástól a megoldást, nekünk kell kitalálni, hogy merre van az előre, és nem a hátra.

Meg is érkeztünk a mai konferenciánk témájához. Ha arra kérdésre, hogy milyen értékek mentén neveljük a gyerekeinket mi, magyarok, nem adunk érdemi választ, akkor mások teszik meg helyettünk. Az átvehető minták nem éppen kecsegtetőek. Egyes nyugati intézményeket bizonyos progresszív, szélsőliberális gondolkodás ejtett foglyul, amely tartalmában és módszereiben nagyon is hasonlít a magunk mögött hagyott időszak nem éppen jó emlékű képeihez.

Egykor osztályharc volt, most rasszok harca van. Egykor a történelem az elnyomók és az elnyomottak története volt, ma a nemek harcának története. Egykor a vörös zászlót kellett magasra emelni, ma a szivárványos zászló lobog a mozgalmárok kezében. A másképpen gondolkodó oktatókat ellehetetlenítik, és megbélyegzik a nem elég progresszív hallgatókat. Kritikai fajelmélet, woke, cancel culture – olyan szavak ezek, melyekről a magyar szülők többsége még csak nem is hallott, de egyes országokban szinte ellehetetlenítik az egyszerű szülők mindennapjait és az iskola normális működését.

A keleti modellt pedig már ismerjük. Azt is tudjuk, hogy ez Magyarországon nem működik. A keleti világban hatalmas népesség beiskolázása és képzése a feladat. Ilyen tanulószámok mellett már csak a statisztika törvényei alapján is számos kiemelkedő tehetségre derül fény. Nálunk más a helyzet: mi, magyarok kevesen vagyunk, ezért mindenkiből a lehető legtöbbet kell tudnunk kihozni. A tehetséggondozás, az egyéni hang megtalálása és kibontakoztatásának képessége nekünk nemzetstratégiai kérdés. Ez itt, az MCC-ben mindenki számára magától értetődő.

Ma tehát meggyőződésem szerint azért gyűltünk össze, hogy beszéljünk és tanuljunk arról, hogy mi a helyes és mi az értékes. Hogy mi a helytelen és az értéktelen. Hogy hogyan különböztessük meg a kettőt, s hogyan adjuk át ezt a tudást a gyermekeinknek anélkül, hogy elveszítenék kreativitásukat és nyitottságukat. Hogyan őrizzük meg a szülők és az iskola szövetségét és érdekazonosságát, ami az ún. transzgenerációs átöröklődésre méltó tudásátadás előfeltétele. Hogyan tanítsunk őket érdemben kritikai gondolkodásra, mit tanuljanak a jogok és kötelezettségek egyensúlyáról, nemi és faji kérdésekről és nemzeti identitásról. Hadd legyek egyértelmű: meggyőződésem, hogy nincs ma ennél fontosabb kérdés Magyarország jövője szempontjából.

Tisztelt külföldi Barátaink!

Ahogy Ronald Reagan fogalmazott: „a szabadság mindig egy nemzedékre van a kihalástól”. Nekünk, magyaroknak, ezt nem kell magyarázni, mi ez a leckét megtanultuk a velünk történt eseményekből.
Tudniuk kell Önöknek, külföldieknek, hogy csökönyös néppel állnak tehát szemben. 1000 éve élünk itt, ragaszkodunk nehéz és megtanulhatatlan nyelvünkhöz, sajátos kultúránkhoz, különös szokásainkhoz. Nem akarjuk másoknak megmondani, hogy hogyan éljenek, de nehezen tűrjük, ha mások akarják megmondani nekünk, hogy mit és hogyan csináljunk. Több birodalom által, a legkülönfélébb világeszmék nevében próbáltak már minket meghódítani az elmúlt 1000 évben, aztán mégis úgy alakult, hogy ezek a birodalmak és eszmék az enyészetté váltak, mi meg mégis itt vagyunk.

Hadd meséljek Önöknek egy viccet, ami jól megvilágítja, hogy mire gondolok. Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Szulejmán török szultán a túlvilágon beszélgetnek. Leonyid Iljics érdeklődve kérdezi a török uralkodót, hogy hogyan sikerült 150 évre megszállniuk Magyarországot, mikor nekik, a szovjeteknek csak 40 év jött össze. Szulejmán így válaszolt: „Hát, kedves Barátom, mi két hibát nem követtünk el. Egyrészt nem tettük kötelezővé az iskolákban a török nyelvet, másrészt nem kellett megünnepelniük a mohácsi csatavesztés évfordulóját”.

A magyar emberek nem egyszer bizonyították már, hogy ragaszkodnak saját értékeikhez, s kicsorbulnak rajtuk az idegen eszmék pengéi. Ragaszkodnak a kereszténység és a felvilágosodás vívmányaihoz, és ragaszkodnak a nemzethez és a családhoz. Számunkra az oktatás szó szerint élet és halál kérdése. Nekünk, mai felnőtteknek itt, ebben az országban, szülőknek, iskoláknak, oktatóknak – minden pátosz nélkül – az a missziónk, hogy 10, 20, 50, 100 és 1000 év múlva is éljenek magyarok a földgolyó ezen pontján. Meg kell tanítani a gyermekeinket arra, hogy gondolkodásukban legyenek önállóak, az alkotómunkában kreatívak, a vitákban felkészültek, de ez csak akkor lehetséges, ha nem megtagadják, elvetik, eltörlik, hanem szívből magukénak vallják a nyugati, keresztény civilizációs és sajátosan magyar alapértékeket.

Magyarországon ezeket az értékeket alaptörvényi, alkotmányos szinten is védjük. Külföldi barátaimnak mondom ezt, hogy ők is tudják, hogy amikor a nemzetközi liberális sajtó az alkotmányos kérdések miatt támadja Magyarországot, akkor a következő „durva” dolgokra kell gondolni.
Az Alaptörvényben rögzítettük, hogy Magyarország büszke ezeréves történelmére, a kereszténységre, annak nemzetmegtartó erejére. Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság, s a szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a nemzet és a család. De ennél durvább dolgok is vannak az Alaptörvényben. Rögzítettük, hogy Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége. A család kapcsán pedig az Alaptörvény kimondja, hogy Magyarország védi a házasság intézményét mint egy férfi és egy nő között önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony. És most mondom a ledurvábbat: az anya nő, az apa férfi. Pont.

Úgy látjuk, hogy a mai világban gyermekeink kapcsán is egyértelműen kell fogalmazni. Ennek alapján alkotmányos szinten is előírjuk, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. És természetesen Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést is a gyermekek számára. A szülőknek pedig – és ez a legfontosabb – joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.

Ezeket a szabályokat a magyar emberek elsöprő többségének támogatásával, jogállami és demokratikus keretek között fogadta el a Parlament.

Ezért tarthatatlan az az álláspont, hogy liberális politikai erők éppen demokratikus és jogállami értékekre hivatkozva igyekeznek minket nap mint nap támadni. Ezért elfogadhatatlan, hogy Brüsszel tervei szerint éppen egy jogállamiságinak nevezett eljárás keretei között igyekeznek rólunk, másképpen gondolkodókról levenni a keresztvizet. Nemzetről, családról, gyermekvédelemről másképpen gondolkodunk, mint az ottani elit, és azok a jogi eljárások, amelyek az Európai Unióban rendelkezésre állnak, politikai furkósbotként funkcionálnak.

Ezért aztán – mivel ez a nyomás itt van, ne tagadjuk, a kihívás előttünk áll – a közvetlen népakaratot is segítségül kívánja hívni Magyarország. Most tavasszal, a választásokkal egy időben népszavazást tartunk arról a kérdésről is – pontosan úgy, ahogy a migráció kérdésében is történt –, hogy mit gondolnak az emberek az iskolákban és a médiában gyermekeink irányába folytatott genderérzékenyítésről. Az eredményt majd meglátjuk, de egy dolog biztos: Magyarország az egyetlen olyan nyugati ország, ahol ezekről a kérdésekről – a tömeges migrációról és a genderkérdésről – valóban megkérdezték az embereket, s nem a hátuk mögött igyekeztek dönteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek azonban alapvetően politikai kérdések és feladatok, úgyhogy itt abba is hagyom. Ennél talán fontosabbak ma a szakmai kérdések, amiknek a megválaszolására hívtuk meg Önöket! Köszönöm, hogy eljöttek! S ne felejtsék, itt szabadon lehet beszélni, úgyhogy ahogy a művelt angol mondja: the floor is yours.

Köszönöm, hogy meghallgattak!