Mandiner: Vázlatok a Duna menti népek együttműködéséhez
Nemrég Budapesten találkozott Karl Nehammer osztrák kancellár, Aleksandar Vučić szerb elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Válságmentes időkben ez csak egy napi hír volna a sok közül, de a mostani találkozó stratégiai jelentőségűnek nevezhető. Mindhárom országot súlyosan érintik napjaink válságai, leginkább az illegális migráció és az energiaválság. Eddig is létezett együttműködés a három ország között, de a budapesti csúcs után ez az együttműködés magasabb szintre léphet. Budapest lett a magas szintű kapcsolatfelvétel helyszíne, és már napirenden a folytatás: a három ország vezetői nemsokára Belgrádban ismét találkoznak, majd várható egy újabb csúcs Bécsben is. Közben már meg is állapodtak a közös célokban: a nyugat-balkáni útvonal tehermentesítéséről, a területükre illegálisan érkezett migránsok hazaviteléről és az EU-n kívüli hotspotok felállításáról. Szóba kerültek más együttműködési területek is, úgymint az energiaválság elleni közös fellépés vagy a keleti kereskedelmi partnereket dél felől elérő útvonalak megerősítése és kiépítése. Azaz több stratégiai területen várható kooperáció, ami jóval túlmutat a manapság népszerű „ügyek menti” szövetségek gyakorlatán. Az sem elképzelhetetlen, hogy valami új kezdetének lehetünk tanúi: a Duna mellett élő népek szorosabb szövetségének.
Egy ilyen szövetségesi rendszernek minden alapja adva van. A dunai nemzetek földrajzi közösségben élnek egymással. Ha Magyarországon aszály van, Szerbiában is aszály van. Ha a Duna vízgyűjtő területén lévő valamely folyót súlyos szennyezés ér, a probléma nálunk is jelentkezik. Ha a migrációs hullám eléri Budapestet, az Bécsnek is nehézség. Nem beszélve arról, hogy természeti erőforrásaink országonként megoszlanak, ezért valamiből minden érintett országban hiány van. Ám a Duna mente egésze erőforrások tekintetében szinte tökéletes egységet alkot. Ez Európa egyetlen olyan térsége, amely az észak–déli és a kelet–nyugati kereskedelmi kapcsolatoknak is a központi útvonala. A Duna-medencét és tágabb értelemben véve Közép-Európát időről időre befolyási övezetévé akarja tenni valamely keleti vagy nyugati hatalom. A Duna menti népek tehát együttműködésre vannak ítélve – együttműködésre ítéli őket a földrajz.
Fontos szövetségi rendszerünk a V4, amelyet mindenképpen érdemes fenntartani és erősíteni, de az eltérő földrajzi környezet eltérő geopolitikai érdekeket is jelent, ezért bizonyos területeken a tagok megközelítése nem esik egybe. Másképp néz ki a világ a nagy észak- és kelet-európai síkságról, mint a Kárpátok védett medencéjéből. Geopolitikai szempontból viszont a dunai népek között érdekazonosság áll fenn. Ez a tény hívta életre Nagy Lajos és Mátyás országát, majd a Habsburgok birodalmát, s mindegyik előképe lehet egy mai geopolitikai együttműködésnek. De mindnek megvoltak a maga hibái is, amelyekből érdemes tanulni.
A 20. század elejének történészei és hadtörténészei sok kritikával illették Hunyadi Mátyást, amiért feleslegesen sok energiát fordított a cseh és az osztrák tartományok elfoglalására ahelyett, hogy délen felvette volna a harcot a törökkel. Teleki Pál viszont rámutat: Mátyás valójában belátta, hogy egy közép-európai állam önmagában nem képes ellenállni az Oszmán Birodalom képében érkező történelmi viharnak. Megértette, hogy csak az itteni királyságok erős szövetsége, perszonáluniók és dinasztikus házasságok által megszervezett rendszere képes megőrizni Közép-Európa, a Duna menti népek függetlenségét és elkerülni a birodalmi alávetettséget.
Végül a dunai népek szövetségére tett magyar kísérletek nem jártak sikerrel, s mint arra az amerikai Wess Mitchell – aki térségünk történelmének elismert kutatója – rámutat, a Habsburgok vitték véghez azt, ami Mátyásnak, Zsigmondnak és Nagy Lajosnak tartósan nem sikerült. Mitchell arra is felhívja a figyelmet, hogy a felülről, egy nemzetek feletti szereplő (a császári hatalom) által szervezett szövetség működése sosem lehet zökkenőmentes. Az egyes népek érdekei közötti lavírozás ugyanis felkorbácsolja az ellentéteket. A Habsburgok politikai teljesítményét dicséri, hogy négyszáz évig egyben tartották a birodalmat, de az a tény, hogy az együttműködés nem partnerségen alapult, végül megpecsételte vállalkozásuk sorsát.
Nem véletlen, hogy a Monarchia alternatívájaként is valamiféle dunai szövetségi rendszer fogalmazódott meg. Először Kossuth Lajos vetette fel ezt a gondolatot, amelyet végül a kiegyezés ténye végleg kivitelezhetetlenné tett. A másik ilyen kezdeményezés a Jászi Oszkár-féle Galilei-körhöz köthető. Utóbbi magában hordozta a progresszív, világjobbító elképzelések legfőbb rákfenéjét, miszerint el akarta törölni a múltat. Lényegében le akart számolni az itteni népek nemzeti identitásával, hogy egy helyükre lépő föderális államban egyesüljön minden közép-európai ember. A végeredményt ismerjük, Jászi aktív szerepet vállalt a Monarchia és sajnos a történelmi Magyarország felbomlasztásában, naivitásáért pedig súlyos árat kellett fizetnünk. Hibák tehát szép számmal akadtak.
A természettudományok módszertanából azonban tudjuk, hogy nincs felesleges kísérlet. Ha az eredmény nem felel meg a várakozásainknak, akkor valamit másképp kell csinálnunk, s már önmagában ezzel a tudással is közelebb kerülünk a megoldáshoz. A fentebb madártávlatból felskiccelt, a Duna menti népek szövetségét célzó sikertelen kísérletek mindmind szolgálnak tanulsággal, és ezek mentén felállítható, milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy jól működő szövetségnek. Egyrészt bizonyos, hogy nem bízhatjuk másra a feladatot, egy ilyesfajta szövetséget külső erő nem szervezhet meg, mert annak széthúzás lesz a vége. Másrészt a reális sikerhez szükség van a megfelelő történelmi időzítésre és hitelességre. Harmadrészt egy ilyen szövetség célja sosem lehet az, hogy meghaladja, összegyúrja vagy eltörölje az itteni népek kultúráját és nemzeti identitását. Épp ellenkezőleg, egy ilyen szövetség azt kell szolgálja, hogy kellően erős nemzetközi politikai pólust képezve segítse a nemzeti értékek és érdekek megmaradását, s meggátolja egy idegen hatalom térnyerését.
Most, az orosz(–nyugati)–ukrán háború idején elemi erővel mutatkozik meg, milyen fontos lenne a Duna menti népek jól működő szövetsége. A békepárti szereplők közül a mi régiónk szenvedi el a legnagyobb veszteségeket mind a gazdaság, mind a politika területén. Közben a nyugati és keleti erőközpontok továbbra is a háborúban érdekeltek, nekünk pedig külön-külön nincs elég erőnk ahhoz, hogy ellensúlyozni tudjuk a bevett szövetségi rendszerek adta tehetetlenségi erőt.
Ha van hosszú távú stratégiai érdeke a magyar külpolitikának és az itteni népek kormányainak, akkor az a Duna menti szövetségi rendszer megszervezése. Ráadásul minden feltétel meglenne ennek kiépítésére. Egyfelől egyelőre nincs olyan külső erő, amely felülről akarná megszervezni a dunai népek együttműködését. Másfelől a mostani, válságokkal övezett időszak nemhogy alkalmas egy ilyesfajta szövetségi rendszer létrehozására, hanem egyenesen megkívánja azt. Erre kifejezett igény is mutatkozik, ennek markáns jele az osztrák–szerb–magyar hármas csúcs az illegális migráció elleni küzdelemben. Ráadásul vannak további olyan szomszédos országok, amelyek érdekeltek lehetnek az összefogásban, érdemes rájuk is gondolni. Talán végre adva van az a feltétel, hogy a szövetség önkéntes alapon, nem külső nyomás hatására, Budapest erős kezdeményező szerepével, egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása mellett jöjjön létre. A munka elkezdődött. Érdemes megpróbálni élni a lehetőséggel.
