Mandiner: 1914 tanulsága: birodalmi ideológiák helyett realizmust!
Alig néhány napja mutatták be hazánkban korunk legnagyobb realista nemzetközi kapcsolati teoretikusának, John J. Mearsheimernek A nagy téveszme című könyvét. Több volt ez egyszerű bemutatónál, hiszen a szerző – életében először – hazánkba látogatott, tehát amellett, hogy már magyarul is lehet olvasni a könyvet, egy igazi nagyágyú találkozott a magyar közönséggel. Ez önmagában olyan eredmény, ami pár éve elképzelhetetlen lett volna: Magyarország végérvényesen bekapcsolódott a világ szellemi vérkeringésébe.
Mearsheimer látogatásának különös aktualitást ad a szomszédunkban zajló orosz–(nyugati–) ukrán háború. A professzor már 2014ben figyelmeztetett, hogy a felek egyre konfrontatívabb politikája idővel fegyveres konfliktushoz fog vezetni, s hogy a felelősség minden érintett fél vállát nyomja: realista politikával elkerülhető a háború. Nem nehéz kitalálni, a professzor már akkor is kapott hidegetmeleget, s kritikusai azóta sem lettek halkabbak. Pedig az ajánlata akkor sem volt más, mint most: a realista elvekre épülő nemzetközi politika.
A most magyarul is megjelent kötet éppen egy, a realizmussal kapcsolatos félreértést tisztáz behatóan. Az iskola képviselőit a közvélemény gyakran kifejezetten háborúpárti héjáknak tartja. Olyan régimódi katonáknak és militáns politikusoknak, akik a nemzetközi kapcsolatok vadnyugati világában büszkén vallják az „az üt először, aki igazán nagyot üt, és először” elvét – hogy egy klasszikust idézzek. Ezzel szemben vannak a jóravaló idealisták, akik nem az erőben és az erőszakban, hanem a „szabályokon alapuló nemzetközi rendben”, az intézmények és elvek uralmában hisznek. A konvencionális bölcsesség szerint ők az utolsók, akik fegyverhez nyúlnak, s – vonakodva – csak akkor teszik, ha minden más opció elfogyott. Gondoljunk csak Az utolsó esély (Crimson Tide) című filmre, ahol az idealista Denzel Washington leváltja a realista Gene Hackmant, megmentve ezzel a világot egy atomkatasztrófától. Az őrségváltás nemcsak a filmvásznon zajlott le, a hidegháború után a nyugati világ országainak külpolitikáját idealista politikusok mozgatták. Csakhogy a háborúk száma nem csökkent, sőt.
Erre a látszólagos ellentmondásra ad érdemi magyarázatot Mearsheimer. Az idealizmus, azaz az elvszerűnek tűnő külpolitika mögött mindig valamilyen nagy, világmegváltó, egyetemes eszme áll, s ahogy már lenni szokott: az egyetemes politikai eszmék nem tűrik a konkurenciát. A liberális idealizmus a Nyugat részéről ugyanolyan birodalmi ideológia, mint például a „harmadik Róma” elmélete Oroszország esetében vagy Kína „ég alatti” jelszava. A birodalmi gondolatok pedig már csak olyanok, hogy idővel háborúskodást szítanak. Ezzel szemben a realisták éppen a fennálló állapot megtartásában gondolkodnak, nem akarnak terjeszteni semmilyen eszmét, ezért a nap végén a realista politika jóval kevesebb konfliktust szül, hiszen célja épp a konfliktus elkerülése. Bismarck német kancellár nem véletlenül intette óva II. Vilmost a birodalmi ambícióktól. Közismert jóslata szerint a Német Császárság végét jelenti, ha Vilmos eltér az általa kijelölt realista politikától. Bismarcknak – akárcsak Mearsheimer professzornak – igaza lett. Ideje lenne tehát levonni a tanulságokat.
A mostani ukrajnai konfliktus kapcsán gyakran élnek történelmi párhuzamokkal. A legtöbben a második világháborút hozzák példaként. Annak is a kezdetét megelőző eseményeket: a müncheni egyezmény kudarca elvileg megmutatja nekünk, miért nem szabad egyezkedni az agres szorral. Mások a hidegháborút hozzák fel, azt sugallva, a világra ugyanolyan blokkosodás vár, mint amilyet 1989 előtt ismertünk. Szerintem van egy jobb párhuzam is: 1914 és az első világháború. Az első világháború kitörését európai blokkosodás és intenzív fegyverkezés előzte meg. Berlinben például a haderő gyors nyugati irányú mobilizálását elősegítő orosz vasúti fejlesztéseket próbálták ellensúlyozni, a britek pedig a haditengerészet modernizálásába kezdtek, s közben minden ország milliós nagyságrendű haderő kiállításával tervezett. A hadi felkészülés része volt a katonai blokkok létrejötte is. Ennek szintén sajátos dinamikája volt: ahogy az egyik tömb új szövetségessel gyarapodott, a másik igyekezett ellensúlyozni mindezt és szintén új tagot tudni a blokkban. Így jutottunk el oda, hogy már a háború előtt világos volt: a konfliktus egész Európát érinteni fogja. S bár józan ésszel azt várnánk, hogy egy ilyen méretű pusztítás esélye elrettentő erővel bír, nem ez történt. Volt egy faktor, ami felülírta a józan realizmust: a birodalmi ideológiák idealizmusa.
Ez a három tényező, a fegyverkezés, a blokkosodás és a birodalmi ideológiák vezettek ahhoz a téveszméhez, hogy a háború rövid lesz. Ismerjük az elhíresült mondásokat, amelyek szerint alig pár hónapig tart majd a konfliktus. A téveszméket hamar megcáfolta a valóság. Hiába ígért Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár vagy David Lloyd George brit miniszterelnök az európai erőegyensúly logikájából kiindulva rövid és dicsőséges háborút, valójában a világháborút robbantották ki, anélkül hogy erről tudtak volna. Most mintha megint 1914 szelleme járná be a világot. Oroszország újra a Nyugat elleni ideológiai háborúba kezdett, a Nyugat pedig ismét a liberális világ védelmezőjeként látja saját szerepét. Az eszkalálódó konfliktusra minden fél rossz választ ad. Oroszország a nukleáris háború lehetőségét sem zárja ki, s közben atomerőművek vannak kitéve közvetlen katonai veszélynek. Európa energetikai törpeként próbálja szankciókkal megállítani az energetikai óriás Oroszországot, aminek eredményeként lényegében saját gazdaságát kényszeríti térdre. A hadviselő felek egymás kritikus infrastruktúráját támadják sok vétlen áldozattal, s nem csupán ez, hanem az oroszországi mozgósítás is a háború elmélyülése felé mutat. Eközben az európai kormányok nagy része mind több és több szankciót akar keresztülvinni. Egyre erősebbek azok a hangok, melyek szerint a Nyugatnak szemtől szemben kell felvennie a küzdelmet Moszkvával. Még akkor is, ha ez egyébként a nukleáris háborút helyezi az egyre kevésbé képzeletbeli eszkalációs lépcső legfelső fokára. Az utóbbi hónapokban egyre inkább kirajzolódott, hogy mindenki rosszul kalkulált. Rosszul kalkulált Oroszország és Európa is. A háború tovább zajlik, a végét pedig nem látjuk. Nem véletlenül fogalmazott úgy Orbán Viktor a minap Berlinben: most van szükségünk a tűzszünetre, mert a megoldást még senki nem látja.
1914-ben mi, magyarok elleneztük leghangosabban a háborút, s éppen ez a helyzet ma is. Akkor Tisza István igyekezett minden fórumon elmondani, a háborúnak csak vesztesei lehetnek. Ugyanezt az álláspontot képviseli ma Magyarország kormánya minden elképzelhető fórumon. Akárcsak egykor Tisza, napjaink magyar kormánya is kemény kritikákat kap az idealistáktól. Ez a következetes magyar álláspont nem a véletlen műve. Magyarország ezeréves történelme során – néhány kivételtől eltekintve – realista külpolitikát folytatott. Azaz sosem akart semmilyen világjobbító (tév)eszmét terjeszteni, és saját maga érdekeltségi körét is a Kárpát-medencében határozta meg. Az a pár hódító háború, amit a medence határain túlra vezettünk, sosem vezetett jó eredményre – gondoljunk csak II. András keresztes hadjárataira vagy Nagy Lajos nápolyi büntető expedíciójára. A magyarok realista attitűdje természetes fejleménye történelmünknek. Államiságunk ezer évében folyamatosan védekeznünk kellett valamilyen külső erő ellen, eleinte sikerrel, majd később a szuverenitás visszaszerzéséért vívott politikai és katonai harc formájában. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a magyarok „ösztönös realistákká” váltak. „Tették, de nem tudták” – ismét klasszikust idézve. Mearsheimer professzor könyvei pedig segítenek változtatni ezen a helyzeten. Legyünk ne csak gyakorlói, hanem teoretikusai is a realizmusnak!
