Ha az ember magyar családba születik, hajlamos sok mindent természetesnek venni – s erre a gyermeki értelem tisztasága és sértetlensége csak ráerősít. Pedig éppen az ellenkezője igaz: Magyarországon minden különös, és a magyar emberek mind különösek!
Egy magyar számára elsőre magától értetődőnek tűnik a felmenőktől örökölt, német származásra utaló családi címer a falon. Az élet természetes rendjébe illőnek érzi a nagyszülők visszaemlékezéseit a magyar dzsentrik zűrös életét élő, végül a Don-kanyar utáni visszavonulás során hősi halált dédpapáról. Vagy éppen súlyos történeteket a nagypapa orosz hadifogságáról és a család többi tagjának Rákosi-korszakbeli üldöztetéséről. Kézenfekvőek a család másik ágában, a hagyományos kisparaszti életet élő déd- és nagyszülők nosztalgikus elbeszélései gyermekkoruk letűnt világáról, s valahogy ugyanilyen evidencia a városias polgári környezet, amelybe beleszületett. Nem kérdez rá, hogy ritkán látott rokonait miért választják el tőle egykor sosem volt határok. Ezek a dolgok hozzátartoznak a modus vivendihez. Sőt, az alapját képezik annak!
Aztán ahogy az ember elkezdi az iskoláit, úgy jön rá, hogy mindazon dolgok mögött, melyeket természetesnek vett, nagyon is különös életek és események állnak, olyanok, amelyek minket magyarrá tesznek. Hogyan kerültek Magyarországra németek? Mit kerestek katonáink tőlünk ezer kilométerekre, keleten? Miért üldöz és börtönöz be egy fiatal lányt a teljhatalmú diktatúra azzal az ürüggyel, hogy rossz személlyel udvaroltat? Miként változtatta meg mindannyiunk életét az a modernizáció, amely mellett a nemzet a reformkorban önként tette le a voksát? Miként vált a polgári eszményből osztályidegen érzület, s hogyan nyerte vagy nem nyerte el méltó rangját a polgári ideál a rendszerváltoztatás után? Milyen hazai és külföldi döntések vezettek oda, hogy földjüket el sosem hagyó magyarok élnek „idegen országban”? A kérdésekre adott válaszok mögött különös, a világ más tájára nem jellemző jelenségek állnak. Mert bár egyes motívumaiban hasonló bizonyosan máshol is történt, a magyar hétköznapi valóság mögött meghúzódó történetekről egyetlen dolgot biztosan el lehet mondani: egyáltalán nem magától értetődőek. Mint ahogy az sem, hogy mi, magyarok ezer éve itthon vagyunk a Kárpát-medencében. Németh László mondta egykor Szárszón, hogy a magyarság „a legmostohább viszonyok közt is összeszedte magát, s a semmiből szinte, hatalmas mozgalmakat hozott létre, hogy magát teljes nemzetté egészítse ki”. Az ilyen erőfeszítések pedig sohasem hétköznapiak, hanem különlegesek.
Ez a különlegesség – vagy ha így tetszik, a tapasztalatok és tanulmányok szintéziseként kialakuló különlegességtudat – is közrejátszhatott abban, hogy Magyarországon majdnem minden sorskérdés. Könnyű belátni, ennyi történelmi nehézség és megmaradásért való küzdelem árnyékában nem lehet máshogy tekinteni a leghétköznapibb dolgokra sem. Minden kérdést számtalan más réteg ölel körbe, s épp ezért ugyanúgy sorskérdés az, hogy mi kerüljön az asztalra, mint ahogy sorskérdés az is, hogy mit írjanak a tankönyvekbe. A sorskérdések mögött pedig az a tapasztalat áll, hogy egy rossz döntés itt, a nyugati civilizáció határán akár az utolsó döntés is lehet. Ha rosszul döntünk, lehet, hogy már nem lesz alkalom korrigálni. Ez az, amit talán nehéz elmagyarázni egy külföldinek. S ezért van az, hogy ha valaki Magyarországon komolyan veszi a munkáját, legyen az a világ bármely más táján bármilyen hétköznapi is, akaratlanul is a sorskérdések terepére téved. Innen pedig már csak egy lépés, hogy az ember politikára adja a fejét.
Olyan még máshol is megesik, hogy az eredetileg a jogászi hivatást választók végül politikusnak állnak. De Magyarországon a helyzet ennél sokkal komolyabb. Teleki Pál, a kiváló földrajztudós a világ más táján talán a katedra csúcsán, tudományos eredményeinek dicsfényében fejezte volna be pályafutását. Magyarországon ő is politikus lett, s ebbéli hivatásából fakadóan végzett önkezűleg életével 1941-ben – árulásként élte meg az akkori Jugoszlávia megtámadását. A Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc nemcsak klasszikus és modern műveltségű irodalmár, hanem Szatmár megye követe is volt a rendi országgyűlésben. Vagy a Kölcsey által – s innen látszik, hogy a legnagyobbak között sincs mindig egyetértés – gyakran kritizált Berzsenyi Dániel, akinek egész életművét áthatja a nemzet sorsáért való aggodalom. A példák sora szinte a végtelenségig folytatható.
A magyar élet és azon belül a közélet ezen különössége egyszerre lehet előny és hátrány is. Az előttünk álló feladatok hathatnak felszabadítóan vagy a tehetetlenségig letaglózóan. Láttunk és látunk mindkettőre példát bőven.
Én személy szerint abban hiszek, hogy ez a sajátosan magyar attitűd, a különösség inspiráló terhe olyan adottság, amely felvértezi a magyarságot arra, hogy a XXI. század küzdelmeit sikerrel vívja meg. Ha ebből a küzdelemből a magam helyén ki tudom venni a részem, már megéri csinálni. Ahogy nagymamám mondta milliószor, s aminél kifejezőbb krédót azóta se hallottam senkitől: „Teszem a dolgom.”