Háborúellenes gyűlés, Kecskemét
Háborúellenes gyűlés, Kecskemét
2025. december 6.
Sok szeretettel köszöntök mindenkit!
Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Bevallom őszintén, nagy megkönnyebbülés is. Az elmúlt pár napot Brüsszelben töltöttem – kinek mit intézett a Mikulás, ugyebár. És bizony tanulságos dolgok történtek Brüsszelben.
Egy konferencián vettem részt a belga fővárosban. Mikor ott jártam, megtudtam, hogy a Fő téren ezúttal is karácsonyi vásárt rendeznek. Persze nem merték karácsonyi vásárnak nevezni, helyette Winter Wonders volt a neve, tehát téli csodáknak hívták, hogy kellően inkluzív legyen. Miközben a konferencián zajlottak a beszélgetések, egyszer csak elkezdett terjedni a hír, hogy rendkívül morbid és rendkívül szörnyű dolog történt: a karácsonyi vásáron a betlehemben fekvő Kisjézust lefejezték. A konferencián mindenki azonnal készpénznek vette a hírt, mert az ilyen és ehhez hasonló borzalmas dolgok mindennaposak Brüsszelben. Aztán kiderült, hogy szerencsére a hír nem igaz, mert a Kisjézus ugyan valóban elveszítette a fejét, de nem az iszlám radikalizmus, hanem a woke-radikalizmus miatt. A helyi keresztény közösség ugyanis tiltakozott az elmaszkírozott Kisjézus ellen, akit woke-kompatibilisnek készítettek el, és szivárványszínű szalagokkal aggatták tele, ezért a keresztény közösség tagjai kiemelték a jászolból a bábut, és tiltakozásuk kifejezéseként máshova vitték.
Ez az egy jelenet önmagában is jól mutatja, hogy Európa úgymond fővárosában ma az iszlám radikalizmus és a woke-radikalizmus között lehet egyensúlyozni, mint Szküllák és Kharübdiszek között. És onnan egy dolog világosan látszik. Sokkal jobban, mint Magyarországról. Európa súlyos válságban, súlyos krízisben van. Úgy is szokták mondani, hogy ez egy polikrízis vagy multikrízis, ahol rendkívül sok esemény, rendkívül sok hatás egyszerre működik, és egy irányba mutat.
Az egyik ilyen a migráció. Itt, Magyarországon mi sokan azt gondoljuk, hogy még mindig arról szól a vita, hogy 2015-ben Magyarország vajon jó döntést hozott-e, hogy lezárta-e a határait, vagy sem. Én arról tudom önöket tájékoztatni, hogy Európában már egyáltalán nem beszélnek erről. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy Magyarország jó döntést hozott, amikor 2015-ben lezárta a határait. A probléma az, hogy más európai országok ezt nem tették meg. És ez azt jelenti, hogy azóta majdnem 10 millió ember, 10 millió illegális bevándorló került Európába. A King’s College egyik professzora arról beszélt nekem Brüsszelben, hogy ennek következtében és az ebből eredő társadalmi feszültségek miatt – az ő kalkulációi és kutatásai szerint – 80% fölött van annak az esélye, hogy a következő évtizedekben Nyugat-Európa egyik országában polgárháború közeli helyzet alakul ki.
Még egy további adatot idéznék. Az elmúlt évben csak Nigériában, ebben az egyetlen szubszaharai országban több gyermek született, mint az Európai Unió összes országában összesen. Tehát amikor valaki arról beszél önöknek, hogy a migráció eldöntött kérdés, ítélt dolog, akkor arra kell figyelmeztetnünk mindenkit, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Ez nem az elmúlt tíz év problémája, hanem a következő generációé, Európa és Brüsszel mindennapi valósága.
A másik krízis, ami Európát sújtja, a gazdasági válság. Pár évtizeddel ezelőtt az Európai Unió súlya 25% volt a világgazdaságban. Ma ez 15%. Pár évtized múlva 5% lesz. És hiába próbálnak minket azzal ámítani, hogy milyen okok állnak emögött, ez nem természeti katasztrófa következményeként következett be. Nem is valami természetfölötti erő áll a jelenség mögött, hanem rosszul vezetett gazdaság és rosszul vezetett országok. Két ok miatt stagnál az európai gazdaság. Egy egyik az energia, mert erőszakos, ideologisztikus zöldítés történik, és lemondanak az atomenergiáról; mert szankciókat vezetnek be az orosz energiával szemben. Az energia ma Európában háromszor-ötször annyiba kerül, mint más erős nyugati vagy keleti gazdaságokban. Háromszor-ötször annyiba – ez kitermelhetetlen. A másik ok, ami miatt az európai gazdaságok szenvednek, hogy az Európai Unió úgy gondol magára, mint szabályozó szuperhatalomra. Ha valakinek van egy jó ötlete, ha valaki előjön egy innovációval, mit mondanak az európai bürokraták? Alkossunk rá szabályt! Rakjuk be a keretek közé. Szerintük az innovációt nem támogatni, hanem szabályozni kell. Emiatt pedig a tőke – nemcsak a külföldi tőke, hanem az európai is – menekül az Európai Unióból. Emiatt van gazdasági stagnálás.
És amiről a korábbi beszélgetésen is esett szó a politikai krízis. Az európai elit foggal-körömmel ragaszkodik hatalmához. Az ezzel szembeni ellenállást, az ezzel szembeni demokratikus lázadást antidemokratikus módon megpróbálják elnyomni. Ennek különböző jelei vannak, például hogy a könyökvédős bölcsészek által összehívott békés gyűlésekre odaküldték a rendőröket, és majdnem odáig fajult a dolog, hogy elkezdték kihúzni az embereket, miközben arról beszéltek, hogy a nemzeti szuverenitás milyen fontos, és a migráció talán mégsem álprobléma. De az sem véletlen, hogy a legnépszerűbb német politikai párt állandó, úgynevezett alkotmányossági megfigyelés alatt áll. Az sem véletlen, hogy a legnépszerűbb francia párt első számú politikusát bírósági elé rángatják, és büntetőügyeket akasztanak a nyakába. Majd amikor ez sem elég, akkor a legnépszerűbb párt másik politikusával is ugyanezt teszik. Tehát politikai krízis van, és az európai elit antidemokratikus módon próbálja a hatalmát megőrizni. És erre az egész polikrízisre jön rá a háború.
Úgy látom, hogy radikálisan új helyzet van Európában. Négy éve tart az orosz–ukrán háború, de szerencsére az Amerikai Egyesült Államok nagy erőkkel dolgozik a lezárásán. Mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy támogassuk őket. Reméljük, hogy sikerrel járnak. Ennél sokkal riasztóbb, hogy Európa ezzel párhuzamosan gőzerővel dolgozik egy európai–orosz háború elindításán és a lakosság felkészítésén. És már az időrendet is meghatározták. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke arról beszél, hogy 2030-ra kell készen állnunk egy Európa és Oroszország közötti direkt katonai konfrontációra. Ebbe a sorba illeszkedik Ukrajna gyorsított európai uniós csatlakozása, melynek az általuk meghatározott céldátuma 2029. Miért fontos ez? Egyrészt azért, mert ha Ukrajna tagja az Európai Uniónak, akkor sokkal könnyebb oda forrásokat átcsoportosítani. Másrészt sokkal könnyebb onnan katonai műveleteket indítani, és az európai katonai erőket is bevonni egy Oroszországgal szembeni direkt konfliktusba. Tehát amikor Ruszin-Szendi Romulusz a maga bárdolatlan stílusával azt mondja, hogy ha Ukrajna tagja az Európai Uniónak, akkor jogos, hogy oda a mi erőink bemennek, akkor rátapint a lényegre, mert valóban ez a lényeg. Az Európai Unióról szóló szerződés 42. cikk, 42. paragrafus 7. cikke egy védelmi klauzula. Ha fegyveres támadás ér egy európai uniós országot, akkor mindenkinek kutya kötelessége megvédeni. Onnan már nincs kiút. Ha unióban vagyunk, akkor ez a mi háborúnk is. Ez a helyzet, ez az európai terv.
Az eszkalációnak, vagyis egy konfliktus tovább- és szétterjedésének szakirodalma is létezik. Ebben három szakaszt különböztetnek meg. Az első szakasz a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. Az úgynevezett Normandiai Négyek formáció, vagyis Németország, Franciaország, Ukrajna és Oroszország 2014 óta nyolc alkalommal találkoztak. 2022 óta egyszer sem. Sőt, megtámadják azokat, akik azon dolgoznak, hogy a diplomáciai csatornák nyitva maradjanak. A második szakasz a háborúra való felkészülés. Ilyenkor – mondom a jellemző szavakat, nem tudom, ismerősek-e – szankciók, szabotázsakciók, háborús tervek, a civil lakosság felkészítése, a hadigazdaságra való átállás, a hadiipar felpörgetése történik. A háborúval szembeni hangok és a társadalmi ellenállás elnyomása. És utána jön a harmadik szakasz, a nyílt és direkt katonai konfrontáció. Amikor 1914. június 28-án – állítólag verőfényes napsütéses idő volt Szarajevóban – Ferenc Ferdinánd és párja leszállt a szarajevói vasútállomáson, Európa épp eszkalációs spirálban volt. Senki nem gondolta, hogy harmincvalahány nap múlva egy olyan háború robban ki, amelyben 65 milliónyian harcolnak, amelyben három birodalom összeomlik, amelyben 20 millió ember hal meg, és amely közvetlenül felelős a 20. században történt majdnem valamennyi európai tragédiáért. Most megint egy eszkalációs spirál kellős közepén vagyunk.
Még egy dologról szeretnék önöknek beszélni. Tudvalevő, hogy a háborúhoz három dologra van szükség: pénzre, pénzre és pénzre. Ezt a pénzt valahonnan elő akarják teremteni az európaiak. A háborúhoz szükséges forrásokat valahonnan be akarják gyűjteni. Álljon előttünk intő példaként Csehország.
Csehország pár évvel ezelőtt egy magát jobboldalinak mondó miniszterelnököt választott, Petr Fialát. De nem csak úgy megválasztotta, hanem a balosokon keresztül választotta meg. Egy balos koalíció tolta be őt a miniszterelnöki székbe, és néhány hónapon belül Brüsszel kedvenc politikusa lett. És mi történt az elmúlt években? A csehek 2400 milliárd forintnak megfelelő koronát adtak a háború finanszírozására és Ukrajna támogatására. Hogyan? Megszorításokkal, személyijövedelemadó-emeléssel, az ingatlanadó bevezetésével, áfaemeléssel, a társaságok adójának megemelésével – mert a háborút finanszírozni kell. A cseheknek négy évig tartott, hogy ki tudjanak szavazni a hatalomból egy olyan embert, aki számára a háború és Ukrajna támogatása sokkal fontosabb volt, mint a csehek érdeke. Ez olyan zsákutca, amibe nekünk, magyaroknak és más közép-európai országoknak nem szabad belesétálnunk.
Ha végignézzük az említett háborús terveket, és figyelembe vesszük az időrendet is, könnyű kikalkulálni azt, hogy hol állunk most, vagy mi is az a helyzet, amelyben éppen vagyunk. Valóban igaz, hogy 2030 az esetleges katonai konfrontáció megindításának ideje? Ha valóban igaz az, hogy ehhez szükséges Ukrajna uniós csatlakozása 2029-ig, akkor ez előtt a helyzet előtt egyetlen választás lesz Magyarországon, a 2026-os parlamenti választás. Tehát valójában a 2026-os parlamenti választás az, ami eldönti, hogy Magyarország hogyan viszonyul ehhez az európai háborús tervhez. Támogatja azt, vesz egy nagy levegőt és beáll a háborút pártoló országok közé; vesz egy nagy levegőt, és erőforrásait ennek a projektnek az előmozdítására fordítja, vagy sem.
Éppen ezért, amikor emberekkel beszélgetek, és pártpolitikai kérdések kerülnek szóba, akkor azt mondom mindenkinek, hogy az összes pártpolitikai kérdés csak mellékes dolog. Mindenkinek van szimpátiája, mindenkinek van preferenciája. De az előttünk álló időszakban a legfontosabb kérdés az lesz, hogy ki az a magyar politikus, akiről megalapozottan feltehető, hogy egy háborús vonaton, a szakadékba robogó Európában Magyarországgal együtt le tud ugrani a háborús vonatról, és meg tudja őrizni a magyarok békéjét, biztonságát, a gazdasági fejlődés lehetőségeit. Nem hagyja, hogy Ukrajnába menjenek a magyar gazdasági erőforrások. Ki az, akinek esélye van arra, hogy, a háborúpárti európai elitet is kisiklassa úgy, ahogy kisiklatta a migrációpárti elitet tíz évvel ezelőtt? És ki az a politikus, akiről megalapozott kétség merül föl, hogy erre nem lesz képes? Lehet, hogy szelfizni tud, de Brüsszel kedvence, Ukrajna kedvence nyilvánvalóan nem képes ennek a feladatnak az ellátására. Ez az a feladat, amit Magyarország következő miniszterelnökétől – szerintem pártpolitikai hovatartozástól függetlenül – a magyar emberek elvárnak. Ennek a feladatnak az ellátására egyetlen ember képes: Orbán Viktor miniszterelnök.
Úgyhogy azt szeretném kérni önöktől, hogy a következő hónapokban segítsenek nekünk, mert ezt el kell mondani mindenkinek! Össze kell gyűlnünk, egységbe kell forrnunk, és együtt, nyugodtan, megfontoltan, mindenkivel beszélnünk kell. Ez most nem pártpolitikai kérdés, hanem a jövőnkről, a gyermekeink és az unokáink jövőjéről szóló kérdés. És ha ezt a munkát mi együtt szépen, szeretetben, nyugalomban elvégezzük, akkor ki fogjuk söpörni a háborúpárti elitet Brüsszelből és Magyarországról is úgy, ahogy tavasz kisöpri a telet, vagy a napsütés kisöpri a felhőket.
Köszönöm szépen, hogy itt lehetek. Isten áldja önöket!
