Bibó-emlékkonferencia-beszéd
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sok szeretettel köszöntök mindenkit a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Jogtörténeti Tanszéke és a Bibó István Kutatócsoport közös, Bibó örökségét ápoló konferenciáján.
Nagy megtiszteltetés nekem, hogy a védnöke lehetek ennek az eseménynek. A feladatunk szerintem egyszerre megtisztelő és felelősségteljes. Meggyőződésem, hogy Bibó István örökségét ápolnunk kell, de közben azt is látom, hogy ez az örökség ma is velünk élő és létező hagyomány. Nem egy lezárt korszakot idézünk fel, hanem egy olyan örökséget, amely ma is hat ránk.
Hadd említsek erre egy példát. Körülbelül egy éve jártam Kínában, ahol találkoztam a Pekingi Egyetem politológia és nemzetközi kapcsolatok szakos hallgatóival. Felkészült, a világra nyitott fiatalok voltak. A beszélgetés során egyszer csak megkérdezték, ki a kedvenc magyar politikai gondolkodóm: Bibó István vagy Szekfű Gyula? Hangsúlyozom, hogy nem egy külföldön élő magyar tette fel a kérdést, hanem egy kínai diák, aki nemcsak ismerte a két nagy magyar gondolkodót, hanem – mint kiderült – alaposan tanulmányozta is őket. Az ember természetesen örül az ilyen kérdésnek, de bevallom, nem számítottam rá. Valószerűtlen pillanat, hogy Kínában egy kínai diák Bibóról és Szekfűről kérdez engem. De megtörtént.
Az eset egyértelműen rámutatott: Bibó öröksége nemcsak velünk él, hanem az ország hírnevét is viszi a világban. Legalábbis Pekingben, a világ 25 egyik legjobb egyetemén oktatják és értik is, ami igazán nagy szó. Bevallom, ott és akkor nem is nagyon tudtam egyértelmű választ adni, hogy Szekfű vagy Bibó. Nyilván mind a kettejüket elsőrangú politikai gondolkodónak tartom. Nyilván akkor is, hogyha utóbbi nem egyszer illette éles kritikával az előbbit. Végül azzal húztam ki magam a helyzetből, hogy egy régi magyar királyt, emlékeim szerint Hunyadi Mátyást neveztem meg, mert így már nem kellett igazságot tennem a 20. század kiemelkedő gondolkodója közül, hanem el tudtam merülni a történelem régebbi bugyraiban.
Hogy miért is idéztem fel ezt a történetet a konferencia részvevőinek? Azért, mert az én pekingi dilemmám valójában egy jóval tágabb problémára hívja fel a figyelmet: mit kezdjünk – pontosabban mit tudunk kezdeni – a nagy magyar politikai gondolkodók örökségével? Különösen akkor, ha ők maguk sem értettek mindenben egyet. Hiszen mégiscsak Szekfű Gyulától származik az a gondolat, hogy a magyar nyilvánosság – és tágabb értelemben maga a nemzet – nemzedéki alapon szerveződik. Ez a megállapítás pedig mindmáig megállja a helyét.
Sőt, Bibó István kiváló értelmezője, a mai napon is előadó Stumpf István generációkutatóként sokat tett hozzá a szekfűi nemzedékfogalom pontosabb megértéséhez.
Ahogyan Bibótól sem lehet elvitatni, hogy rendkívül pontosan azonosította a kiegyezés és a 20. század magyar politikai rendszereinek egyik alapvető hiányosságát. Nevezetesen azt, hogy ezek a rendszerek nem voltak képesek termékeny egyensúlyt teremteni a nemzeti érdek érvényesítése és a többségi elv között. Ha sikerült is azonosítani, mit kellene tenni, tényleges többséget nem sikerült e gondolat mögé kovácsolni. Akik pedig az ilyen rendszerekben a többségi elvre hivatkoztak, jó esetben félreértették, rosszabb esetben félremagyarázták a nemzeti érdek természetét.
Így olyan politikai konstrukciók jöttek létre, amelyek lehetetlenné tették, hogy néven nevezzük a dolgokat, és éppen ezért jó megoldásokat sem lehetett találni a felmerülő problémákra. Bibó értelmezésében a megoldás is világos: a többségi elv minél szélesebb érvényesítése – ahogy szlogenszerűen is megfogalmazták – az általános és titkos választójog az ellenszere annak, hogy újra és újra ilyen hamis konstrukciók jöjjenek létre.
Azért tartottam fontosnak elmondani ezt, mert szerintem – mondom ezt politikusként – egy örökség ápolása azt is jelenti, hogy a jelen helyzetünket folyamatosan megvizsgáljuk és értékeljük az adott örökség fényében. Jól vagy rosszul, egyetértenek-e velünk vagy nem, de ezt az önreflexív tevékenységet el kell végezni. Bibó ugyanis pontosan mutat rá arra, melyek Magyarország kormányzásának legnagyobb kihívásai. Nevezetesen, hogy miként lehet összehangolni a többségi elvet és a nemzeti érdeket. Én mint politikus ebből azt a következtetést vonom le, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb sikere lehet, hogy a demokratikus többség egyre inkább a nemzeti érdek irányába indult el Magyarországon. Nagy civilizációs kérdéseket említve, háború, migráció, munkaalapú társadalom – itt a nemzeti érdek és többségi elv világosan és egyértelműen összefonódik és összekapcsolódik.
Ami viszont engem aggaszt – és nem tudom, hogy a mai konferencia mennyit foglalkozik majd ezzel a kérdéssel – hogy ha szétnézünk a nyugati világban vagy Európában, a helyzet rendkívül nyugtalanító. A nyugati politikai viszonyok bibói értelemben is válságtüneteket mutatnak: konfliktuskereső külpolitika, az állítólagos „Európa-árulók” megszállott keresése, erősödő politikai és sajtócenzúra, a közszabadságok szűkítése, a választott képviselők jogainak megcsorbítása.
Nekem az a tapasztalatom, hogy mindez végső soron abból a félelemből fakad, hogy mi történik, ha az európai választók „rosszul” döntenek, és ezzel „ veszélybe sodorják” a kontinens vagy az adott politikai rendszer jövőjét.
Ezek a reakciók olyan torzulásokhoz vezetnek, amelyek között már nem lehet nevükön nevezni a problémákat, nem lehet felismerni a lényegüket, és így azok valódi megoldására sem lehet számítani. Ezért is mondjuk azt mi Magyarországon, hogy az egész kontinens jövőjével kapcsolatban kell gondolkodnunk, változtatnunk kell, és konstruktívan, nem a félelemtől vezérelve kell részt vennünk az erről szóló diskurzusokban.
Innen is látszik, hogy Bibó István szellemi öröksége ma sem vesztett semmit az érvényességéből, és nemcsak az európai és közép-európai múlt, de a jelen és a jövő megértéséhez is hasznos kulcsot ad a kezünkbe. Az már viszont a jelenkor, a politika és a tudomány felelőssége, hogy képes és akarja-e használni ezt a kulcsot. Éppen ezért tartom nagyon fontos eredménynek, hogy a Bibó-hagyaték gondozásába már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem is bekapcsolódott: kutatócsoport indult a Bibó-korpusz feldolgozására.
Kiemelt feladatok állnak előttünk. Én még úgy hallottam Bibóról, hogy Kukorelli István és Stumpf István tanár urak beszéltek róla az órán, és utána elolvastam a Bibó által meg a Bibóról írt esszéket, és azokból próbáltam képet kapni arról, hogy ki volt ő, és mit gondolt a világról. Amikor a napjaink kommunikációs csatornáit, eszközeit nézem, akkor az a kérdés szokott megfogalmazódni bennem, hogy vajon van-e értelme Bibó Istvánról reels videót készíteni. És azt hiszem, hogy nincs értelme. De mégis, muszáj! Muszáj reels-videót készíteni róla, mert az a feladatunk, hogy a 21. század nemzedékének is átadjuk az ő örökségét. Azt hiszem, hogy ezek a kutatócsoportok és ezek az alkalmak, ha nem is a reels videók gyártására optimalizáltak, de arról is gondolkodnak, hogy hogyan lehet a 21. század nemzedéke számára is befogadhatóan megmutatni ezeket a fantasztikus 20. századi magyar gondolkodókat.
Ennek a munkának a része a Bibó Örökség Díj, melyet első alkalommal adunk át, de hagyományteremtő jelleggel. Nagy örömmel hallom, hogy a díj célja, hogy megerősítsük azok elköteleződését, akik tudományos munkájukkal teszik hozzáférhetővé a Bibó István szellemi hagyatékában rejlő kincseket.
Szeretettel gratulálok is a díjazottaknak! Eredményes konferenciát kívánok a résztvevőknek. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
