Az Economx Money Talks 25 üzleti konferenciáján elhangzott előadás
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sok szeretettel köszöntök mindenkit ezen a déli órán! A mai konferencia címe Money talks – azaz a pénz beszél. Az amerikaiak azzal szokták kiegészíteni ezt mondást, hogy ha a pénz beszél, nincs szükség tolmácsra. S valóban nincs, már csak azért sem, mert magyar közönség előtt ez furcsán is venné ki magát. De valamennyire mégis a tolmács szerepére vállalkozom ma. Az én dolgom ma itt az, hogy tolmácsoljak a politika nyelve és az üzleti világ nyelve között. A politikai és a gazdaság határán mozogva felvázoljam, mit jelent a két területnek az a folyamat, ami az Amerikai Egyesült Államokban zajlik, illetve mit jelent mindez nekünk, magyaroknak.
Nem szeretném a szükségesnél jobban szaporítani a szót, így a mai felszólalásra készülve pontokba szedtem a mondanivalómat, s ha megengedik, ehhez tartanám magam, hogy hagyjak teret az utána következő kerekasztal-beszélgetésnek is.
A következőkben tehát először az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott változás öt tanulságáról fogok beszélni, majd az ebből Magyarország számára következő négy stratégiai előnyt próbálom azonosítani, végül pedig három stratégiai kihívásra hívnám fel a figyelmet. Tehát, először öt pont, aztán négy, végül három. Azt javaslom, hogy vágjunk is bele!
Donald Trump megválasztása világosabb jelzés, mint bármilyen stratégiai dokumentum vagy nemzetközi elemzés: a neoliberális világrend véget ért. A választás eredménye nemcsak az Amerikai Egyesült Államok belpolitikai állapotáról árulkodik, hanem arról is, hogyan érzékeli a nyugati társadalom a korábbi neoliberális ,globális modell teljesítményét és korlátait.
Ha komolyan vesszük mindezt, akkor érdemes nemcsak az amerikai választás eredményét, hanem annak okait is megvizsgálni. Mert ezek a tanulságok segítenek abban, hogy eligazodjunk az előttünk álló, egyre összetettebb, multipoláris világban.
Az első és talán legfontosabb tanulság, hogy a gazdaság továbbra is nemzeti alapon szerveződik. A korábbi, neoliberális felfogás figyelmen kívül hagyta a gazdasági teljesítmény és a nemzet közötti összefüggéseket. Ez olyan összefüggés, amelybe a mai, globalizált világban hajlamosak vagyunk nem belegondolni. Pedig az eredeti liberális közgazdaságtan többek között éppen ezekből az összefüggésekből indult ki. Adam Smith még a nemzetek gazdaságáról beszélt, amikor azt állította, hogy a gazdaság fő feladata, hogy magánérdekből közjót vagy még inkább közösen gyakorolt erényt állítson elő.
Megfordítva a dolgot: ha egy közösség jövőjét elválasztjuk a gazdasági teljesítőképességtől, akkor megfosztjuk a saját értékeitől és teljesítményétől. Ahol a gazdaság meggyengült, ott a nemzet is sebezhetőbbé vált.
A neoliberális gondolkodás ezzel szemben azt állította, hogy a nemzeti gazdasági teljesítmény leadásának helye másodlagos, a szolgáltatásalapú növekedési modell pedig elégséges. Ismerős mondás ez: „Mi innoválunk, ők gyártanak”. De kiderült, hogy ez a képlet nem pont így működik. A gyártás és az innováció nem választható szét, a nemzeti szuverenitás egyik feltétele pedig éppen az ipari kapacitás.
A számok önmagukért beszélnek. Az IMF adatai szerint 1980-ban Európa és Észak-Amerika a világ vásárlóerő-paritáson mért GDP-jének még 58 százalékát adta. Ma már csak 39 százalékot. Ugyanebben az időszakban Ázsia részesedése 27 százalékról 49 százalékra nőtt. Az OECD szerint az euróövezet gazdasági növekedése 2010 után gyakorlatilag stagnált, évi 1,5 százalék körül alakult, miközben Ázsia és az USA is tovább gyorsított.
A technológiai versenyben sem jobb a helyzet: Kínában több szabadalmat jegyeznek be évente, mint az utána következő kilenc országban összesen – beleértve az USA-t is. A világ ötven legnagyobb technológiai klaszteréből huszonkettő már Ázsiában van.
A nyugati gazdaságpolitika a saját csapdájába esett. A túlszabályozás, mellette egyes állami funkciók leépítése, az állami fiskális önkorlátozás és az ipari kapacitások kiszervezése egyszerre gyengítették meg a szuverenitást és a gazdasági teljesítményt. Ma már az IMF, a Világbank és az OECD is árnyaltabban beszél a neoliberális modellről, elismerve az állam szerepét az egyenlőtlenségek és instabilitás kezelésében.
A következő világrendben nem az lesz sikeres, aki jól illeszkedik a régi struktúrákhoz, hanem az, aki képes újrafogalmazni a saját gazdaságának szerkezetét – és azt erős állammal, modern és megújult ipari kapacitással, lehetőségek szerinti technológiai önállósággal és stratégiai rugalmassággal alátámasztani.
A neoliberális évtizedek végének, azaz Donald Trump győzelmének második fontos tanulsága, hogy a tisztán morális alapokra épített külpolitika morálisan mondott csődöt. Ezzel arra gondolok, hogy a nyugati világ sokáig úgy hitte, hogy a külpolitikai döntéseket elegendő erkölcsi megfontolásokkal igazolni – függetlenül attól, hogy azok milyen eredményre vezetnek. A gond csak az, hogy a valóság nem igazodott ehhez az elvhez. Az amerikai beavatkozás Irakban egyenesen az Iszlám Állam megerősödéséhez vezetett. A líbiai intervenció humanitárius katasztrófát okozott, és állam nélküli területté tette Észak-Afrika egyik kulcsországát. Az arab tavasz pedig voltaképpen csak lángba borította a Közel-Keletet.
Ezek a folyamatok nemcsak helyi, hanem globális következményekkel is jártak. Többek között ezek indították el azokat a migrációs hullámokat, amelyek végül válságba sodorták az Európai Uniót. Mindez világosan jelzi: az eddigi külpolitikai doktrína önmagában nem elegendő. Nem a morális szempontokat kell kizárni, hanem a következményeket is ugyanolyan kell komolyan venni morálisan. Nem szándék-, hanem eredményfelelősség van.
A magyar kormány külpolitikai felfogása ebből indul ki: az a morálisan helyes, ami közösségünk biztonságát, stabilitását és gyarapodását szolgálja. Ez a gondolkodásmód a multipoláris világrendben egyre inkább érvényes lesz – és ebben semmiféle ellentmondás nincs a jó szándék és a jó eredmény között. A migráció kérdése a nyugati világ egyik legnagyobb politikai töréspontjává vált.
Harmadik tanulság: tágabb összefüggés az, hogy a neoliberális világrend épp azokat a társadalmi stabilitási tartalékokat ásta alá, amelyek korábban a nyugati államok működőképességét biztosították. Az őshonos közösségek és a bevándorlók közötti feszültség – különösen az illegális migráció következtében – sok országban strukturális problémává nőtte ki magát.
A Heritage Foundation szerint az elmúlt három évben évente mintegy 4,5 millió bevándorló érkezett Európába, ebből körülbelül egymillió illegálisan. A Hoover Intézet adatai alapján 2015 óta közel 29 millió bevándorló érkezett a kontinensre, legális és illegális összesen. Még aggasztóbb, hogy az Európai Bizottság szerint a kitoloncolási hatékonyság csupán 20 százalék körüli, vagyis tízből nyolc kiutasított személy marad az EU területén.
A gazdasági érvek sem állják meg a helyüket. Sokáig az volt a liberális álláspont, hogy a bevándorlók majd megoldják a munkaerőpiaci kihívásokat, a német munkaügyi hivatal és az OECD közös jelentése szerint a 2015–16-os migrációshullám után öt évvel a menekültek kevesebb mint fele dolgozott. Svédország egyes városaiban a Gatestone Intézet szerint a nem nyugati migránsok munkanélkülisége eléri a 70-80 százalékot is, ami azt jelenti, hogy az önellátás helyett sokan szociális ellátásra szorulnak.
A nem várt társadalmi hatásokat pedig a bűnözési adatok is alátámasztják. Mindez világossá teszi: a neoliberális korszak megengedő migrációs politikája megbukott. Nem oldotta meg a gazdasági problémákat, viszont új társadalmi és biztonsági feszültségeket szült. A jövő világrendjében ezt a hibát már nem lehet elkövetni.
A negyedik tanulság: katonai erő nélkül nem lehet világpolitikai tényezővé válni. A hidegháború után Európa kollektíven úgy döntött: már nincs szükség saját védelemre. A „történelem véget ért” – gondolták –, a liberális demokráciák közötti háború pedig elképzelhetetlen. Ez az illúzió súlyos következményekkel járt.
A Stockholm International Peace Research Institute adatai alapján a NATO-országok GDP-arányos védelmi költései 3 százalékról 1,5 százalékra estek vissza. Németország 500 ezres hadseregéből mára csak 180 ezer fő maradt. Eközben az USA alig csökkentette védelmi kiadásait – így a transzatlanti egyensúly megbomlott.
Európa lényegében kiszervezte saját biztonságát – vagy a tengerentúlra, vagy a nemzetközi jogrendre bízta. Csakhogy ha a védelmet kiszervezed, a döntés joga is más kezébe kerül. Ez a függőség különösen látványosan mutatkozott meg az orosz–ukrán háborúban: a háború elején Európa lényegében az amerikai proxyháborús megközelítést követte – még akkor is, ha ez nyilvánvalóan szembement a kontinens hosszú távú érdekeivel.
Most, hogy Washington irányt váltott, a békét szorgalmazza, Európa ott maradt a frontvonalon – politikai és stratégiai fedezet nélkül. A tanulság világos: a védelem nem exportálható. Aki másokra bízza a saját biztonságát, az előbb-utóbb nemcsak a haderejét, hanem a döntési szabadságát is elveszíti.
Donald Trump győzelmének ötödik tanulsága, hogy megrendült a bizalom a nemzetközi intézmények iránt, ha tetszik nekünk ez, ha nem. Nemcsak a világ perifériáján, hanem a nyugati országokban is. Ezeknek az intézményeknek két szerepük lehet: normál időszakban fenntartják a rendet, és kezelik a vitákat. Átalakulás idején viszont az a feladatuk, hogy segítsék a változások békés és méltányos lebonyolítását. Most épp egy ilyen átmeneti korszakban vagyunk – a régi világrend már nem működik, az új még formálódik.
Ehhez képest még mindig nagyon sok szervezet a status quo védelmével van elfoglalva. Pedig ha egy intézmény mögül elfogy a valóság fedezete, a legitimitása is elpárolog. A World Values Survey szerint a kilencvenes évek óta folyamatosan csökken a nemzetközi szervezetekbe vetett bizalom.
Ugyanez történik a Nemzetközi Büntetőbírósággal is. Az ICC-t eredetileg konfliktusok igazságos rendezésére hozták létre, most viszont inkább politikai szereplőként működik, a liberális status quo védelmében. Ez a logika nem illeszkedik a mostani korszakváltáshoz. A jövőben csak azok az intézmények maradnak fenn, amelyek nem akadályozzák, hanem támogatják az átmenetet – nem ideológiát erőltetnek, hanem kereteket teremtenek. Nos, ennyit az öt tanulságról.
Most azt is érdemes mérlegelni, milyen stratégiai előnyökkel járhat Magyarország számára az, ami az Egyesült Államokban történt, a most formálódó világrend. Négy ilyen előnyt szeretnék röviden kiemelni.
Az első nyereség önmagában az a tény, hogy a neoliberális világrend véget ért. Ez történelmi léptékű fordulat. Magyarország számára mindez kedvező, mert a korábbi világrend érdemben korlátozta a mozgásterünket.
A rendszerváltás utáni időszak félresikerült privatizációja, az állami funkciók kiszervezése és az ezek nyomán kialakuló függőségi viszonyok gyengítették hazánk cselekvőképességét. A stratégiai szektoraink jelentős része került külföldi kézbe, és ezek visszaszerzése komoly anyagi áldozattal járt. De a liberális világrend 2010 után is nagyban csökkentette Magyarország mozgásterét. Gondoljunk csak arra, hogy a migrációs válság kitörése óta nagyjából 2 milliárd eurót fordítottunk határvédelemre, miközben az Európai Unió ebből kevesebb mint 1 százalékot térített meg. Ha nem akarják nekivezeti a határainknak a tömegeket, akkor ezt a pénzt másra, például további gazdasági fejlesztésre tudtuk volna költeni.
A második stratégiai nyereség, hogy Magyarországnak van válasza az új, multipoláris világ kihívásaira: ez a konnektivitási stratégia. Ez a megközelítés nem blokkokban, hanem kapcsolati hálókban gondolkodik. Az a cél, hogy minden jelentős hatalmi központtal működő és stratégiai kapcsolatot építsünk – Kínával, Törökországgal, Katarral, Németországgal és most már az Egyesült Államokkal is. Nemcsak lehetőség van erre, de politikai szándék is. Orbán Viktor miniszterelnök az új amerikai elnök egyik legfontosabb európai szövetségese. A kapcsolat rendszeres, konstruktív – minden adott egy erős kétoldalú megállapodás alapjaihoz.
A vámpolitika kérdésében az életünk nem egyszerű, mert ez a kereskedelempolitika az uniós alapszerződések alapján brüsszeli hatáskör, és Brüsszel láthatóan még mindig nem érti, hogy Amerika mit és miért csinál, és arra hogyan kellene rá megfelelően reagálni. Egyelőre elég rossz Brüsszel track recordja, nem vették komolyan a vámok bevezetését – pedig az egész választási kampány erről szólt –, majd rosszul kapcsoltak az ellenlépések megkomponálása során, hiszen nem vették figyelembe, hogy az amerikaiakat valójában milyen szándékkal és tárgyalástechnikával rendelkezik, és hogyan vetették be ezeket – igazolva az amerikai vezetők lesújtó véleményét a brüsszeli politikai elit morális állapotáról és kognitív képességeiről.
Érdemes lenne előbb-utóbb végre elolvasniuk az Art of The Deal című Trump-könyvet. Nem kell vele egyetérteni, de az ember sokat megtud belőle a tengerentúliak gondolkodásáról. Az átmenetileg volatilis helyzetre ezért fel kell készülni, de a mi meggyőződésünk az, hogy kell lennie, és lesz is megállapodás USA és Európa között. Amit Magyarország tehet, az az, hogy egyrészt megpróbáljuk felhívni a figyelmet arra, hogy milyen hibákat nem kellene Brüsszelnek újra elkövetnie a tárgyalások során, és milyen irányba kellene elindulnia sebes lépésekkel.
Eközben dolgozunk egy nem vámpolitikai kérdéseket érintő, hanem a két ország közötti gazdasági együttműködést megerősítő megállapodáson. Szerintem már a közeljövőben várhatóak olyan hírek, amelyek körvonalazzák, hogy ennek az alapjai valóban grandiózusak.
A harmadik nyereség, hogy enyhül az ideológiai nyomás. A neoliberális világrend nemcsak gazdasági, hanem társadalmi értelemben is homogenizálni akarta a világot – sőt, ezt morális kötelességként állította be. Magyarország ezt az ideológiai nyomást mindig is elutasította, de ennek megvolt az ára: politikai támadások, külföldről finanszírozott médiatámadás, NGO-nyomás, kettős mérce. Most azonban esély nyílik arra, hogy az ilyen típusú konfliktusok legalább egy kicsit visszább szoruljanak.
Végül, a negyedik stratégiai előny, hogy az Egyesült Államok jelenlegi vezetése békét akar Európában. A jelek szerint Washingtonban is felismerték: az ukrajnai háborúnak nincs katonai megoldása. Az utóbbi hetekben sorra jönnek a hírek a béketárgyalásokról. Korábban sokan ezt is elképzelhetetlennek gondolták. Tudjuk, hogy ez nem lesz egyszerű menet, ahogy a magyar miniszterelnök tavaly nyáron elmondta, és meg is írta az uniós vezetőknek. Egyik harcoló fél sem akar igazából békét – úgyhogy a közvetítőkön a sor, hogy rávegyék őket. De azt is tudjuk, hogy ebben a helyzetben az Amerika Egyesült Államok több mint közvetítő, ezért, ha Amerika valóban békét akar, akkor előbb-utóbb béke is lesz. Ez pedig kifejezetten jó hír Magyarországnak – politikailag, gazdaságilag és stratégiailag egyaránt.
Végezetül: nem lenne teljes a kép, ha nem beszélnénk az új világrend jelentette kihívásokról is. Mert bár sok minden kedvező irányba mozdult el, a geopolitikai térkép korántsem vált egyszerűbbé – sőt, bizonyos szempontból éppen most válik egyre bonyolulttá.
Az első kihívás az, hogy a hatalmukat vesztett liberális hálózatok valószínűleg nem fognak szép csendben visszavonulni. Ahogy kiszorulnak, és egyre kijjebb szorulnak az Amerikai Egyesült Államok vezetéséből, úgy keresnek új terepet Európában – és úgy tűnik, az Európai Unió központjában ezt meg is találták. A politikai menedék már megvan, és miután Magyarország eddig is a liberális status quo megváltoztatásának szószólója volt, ezért abból az irányából még nagyobb lesz a politikai nyomás rajtunk, mint korábban.
E pont másik eleme, hogy természetesen azt sem szabad eltagadni, hogy a Trump-féle világrend-újraírás politikája nem kockázatmentes. Sem belföldön, sem a világban. Túl sok érdek mozdul meg, túl sok tabu dől le, túl sok dogma törik szét. Nem kizárt, hogy rázós időszak előtt áll a nyugati világ. Akárhogy is, a magyar konnektivitásstratégiának éppen az a lényege, hogy minden körülmények között békére és a világ valamennyi erőközpontjával való kölcsönösen előnyös együttműködés kiterjesztésére törekszik a gazdasági semlegesség logikáján keresztül.
A második kihívás éppen ezért az Európai Unió. A brüsszeli elitek – minden jel szerint – nem érzik az idők szelét. Még mindig úgy tekintenek magukra, mint a liberális világrend utolsó bástyájára, és ezen az alapon akarnak új politikákat formálni.
Európa válságok sorával küzd. Ebben a nehéz helyzetbe pedig azok a döntések alakítják az Európai Uniót, amelyeket a liberális brüsszeli vezetés teljes egyetértésben hozott meg az elmúlt években. Az irány több szempontból is tarthatatlan. Európa versenyképességének hanyatlását meg kell állítani. Az az EU-ban működő vállalatok az áramért kétszer-háromszor, a gázért négyszer-ötször fizetnek többet, mint az amerikai vagy a kínai cégek. Így aligha meglepő, hogy ha az EU az 51. amerikai állam lenne, akkor az USA 3. legszegényebb állama lenne. A világ top 50 techcége közül csak négy európai. Mindezek mellett a legnagyobb európai gazdaság, Németország két egymást követő évben is recesszióban volt. Az idei év? Azt majd meglátjuk.
Világos, hogy az energetikai együttműködést az oroszokkal újra kell indítani, a vámháborút Kínával és az USA-val mielőbb le kell zárni, a zöldátállást úgy kell segíteni, hogy nem tesszük tönkre az ipart, a határokat le kell zárni, a bürokratikus szabálytömeget vissza kell bontani, és az európai hadiipari együttműködés pénzügyi és intézményi alapjait meg kell teremteni. Egyik sem könnyű, hát még így, együtt. Mindeközben egyelőre ugyanazok uralják az intézményeket, akik a korábbi hibás döntéseket meghozták. Nem csoda, hogy sokan szkeptikusak.
Európa védelmének megerősítése egyre inkább „állatorvosi lóvá” válik. Ez önmagában fontos és szükséges cél – biztonsági, gazdasági és innovációs szempontból is. Európának képessé kell válnia saját biztonságának a garantálására. Ráadásul a civil innovációk döntő hányada valójában katonai innovációként kezdte. Az európai hadiipar felpörgetése jó a magyar hadiiparnak is, a küszöbön álló német fiskális stimulus pedig jó a magyar gazdaságnak. Csakhogy egyesek ezt jelenleg úgy képzelik el, hogy Ukrajnát fegyverzik fel – méghozzá részben hitelből, amit „Európa hamiltoni pillanataként” próbál eladni. Az USA történetében a hamiltoni pillanat volt az a momentum, amikor a közös adósságvállalással az USA végleg a föderalizáció útjára lépett. Ez Európa számára két szempontból is veszélyes: először is, mert egy unión kívüli országot fegyvereznénk fel, miközben Európa védelmi képeségei továbbra is gyengék maradnának. Másrészt azért, mert az ezzel járó hitelfelvétel és pénzügyi forrás átirányítás föderális irányba tolja az uniót – pont abba az irányba, amivel mi, magyarok nem értünk egyet.
És itt jön a harmadik, talán legnagyobb kihívás: Ukrajna uniós csatlakozása. Ez a terv nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is kibírhatatlan terheket róna ránk. A Magyar Külügyi Intézet számításai szerint Ukrajna integrációja az Európai Unió számára összesen 500 milliárd eurós kiadást jelentene – ez az EU 2025-ös költségvetésének több mint tizenkétszerese.
A világbank adatai szerint – ami konzervatív becslés – pusztán Ukrajna újjáépítése 500 milliárd dollárba kerülne. Az ukránok szerint ugyanez az összeg 1000 dollár. Ukrajna működésének fenntartása pedig – ami szintén az unióra hárulna, hiszen az amerikaiak jelezték, hogy ebben a továbbiakban nem szeretnének olyan módon részt venni, mint ahogy az eddig tették – alsó hangon is évi 100 milliárd dolláros költséget jelentene. Az Európai Unió a jelenleg nyilvánosságra hozott tervek szerint ezen felül még azt is elvárná, hogy a tagállamok saját GDP-jük 0,25 százalékát Ukrajna védelmének megerősítésére fordítsák, ez további 50 milliárd eurós éves költséget jelent.
Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy az ukrán területek az uniós átlagos fejlettséghez képest sokkal alacsonyabb szinten állnak. Ez azt jelenti, hogy a kohéziós politikák szempontjából csak az ukrán területeket lehet fejleszteni, mert minden más az európai átlaghoz képest fejlettebb területnek fog minősülni. Különösen rosszul járna az uniós mezőgazdaság, a rendelkezésre álló agrárpénzek nagyjából 25 százaléka Ukrajnába menne.
Az ukrán csatlakozás Magyarországot is nehéz helyzetbe hozná. A számítások szerint hazánk számára a csatlakozás akár 20 ezermilliárd forintos terhet is jelentene – ez a 2023-as nemzeti költségvetés közel 70 százalékának felel meg. Önmagában az Ukrajnának szánt hitel költségei 20 milliárd eurónyi kamatterhet jelentenének. A közös agrárpolitika forrásainak újraelosztása miatt a magyar gazdák évente majdnem, 7 milliárd eurós támogatástól esnének el, gazdálkodónként az körülbelül 3 millió forintot jelent.
Sőt egy nemrég kiszivárgott uniós dokumentum szerint az unió bővítése – az unió bővítése, vagyis Ukrajna felvétele – azt jelentené, hogy az eddigi nettó haszonélvező országok jó eséllyel nettó befizetőkké válnának. Vagyis több pénzt fizetnének be, mint amennyit kapnának. Ha tehát Ukrajna csatlakozik az EU-hoz, akkor Magyarország semmilyen uniós pénzt nem fog onnantól kapni, sőt, a magyar költségvetésnek kell finanszíroznia – részben a többiekkel együtt – Ukrajna működtetését és fejlesztését.
Egy ilyen hátterű, instabil államiságú, bizonytalan társadalmi és a gazdasági állapotú, külföldi tőke által felvásárolt, a háborúban sajnálatos módon tönkrement és lerombolt állam uniós csatlakozása az Európai Unó előtt álló összes többi kihívás kezeléséhez szükséges forrásokat felemésztené, Magyarország stratégiai pozícióját pedig rendkívüli módon meggyengítené. Felfoghatatlan számomra, hogy Magyarországon az ellenzéki pártok hogyan mondhatnak igent egy ilyen tervre.
A helyzet a napnál is világosabb. Az unió a csatlakozási tárgyalásokat a mostani uniós intézményi ciklus vége előtt, vagyis 2029-ig le akarja zárni. Nyilvánvalóan azért, hogy a választópolgárok ne tudják megakasztani a tervet a 2029-es EP-választásokon. Ezért a tagállami kormányok álláspontja az irányadó. A mostani és a 2026-ban hivatalba lépő magyar kormány az egyetlen, amely a Tanácsban meg tudja akadályozni Ukrajna felvételét az unióba. Más, máshol, máskor nem.
Mivel az ellenzék a programja részévé tette Ukrajna uniós csatlakozását, különösen fontos, hogy a magyar kormány segítséget kapjon a tervek megakadályozására. Éppen azért a Voks 2025 elnevezésű véleménynyilvánító szavazás a következő évek egyik legfontosabb gazdasági stratégiai iránykijelölő demokratikus akaratnyilvánításává vált. Az én meggyőződésem az, hogy aki Magyarországot és a magyar gazdaságot akarja megsegíteni, annak ilyen helyzetben, ilyen körülmények között nemet kell mondania Ukrajna erőltetett felvételére. Sőt, olyan politikai erőt érdemes támogatni, amelyik arra szerződik a választópolgárokkal, hogy ezt tűzzel-vassal megakadályozza.
Végezetül engedjék meg, hogy a „pénz beszél” helyett most a politikus beszéljen. Mert a világ átalakulása nem pusztán gazdasági folyamat – politikai kérdés is. És mint minden komoly politikai kérdésnél, itt is az a döntő, hogy ki képviseli az országot, amikor nagy irányváltások történnek.
A világrendszerváltás nem magától történik, és nem is mindenkinek kedvez. Csak azoknak, akik készen állnak rá – stratégiával, partnerekkel, stabil állami vezetéssel. Mi itt, Magyarországon ezt a felkészülést évekkel ezelőtt megkezdtük. És most, hogy a világrend valóban fordulóponthoz ért, itt az ideje, hogy a hangunk még erősebben hallatszódjon. Mert lehet, hogy a pénz beszél. De a politikai jövőt még mindig azok döntik el, akik időben és világosan szólnak, és közösen cselekednek.
Köszönöm a figyelmet!
