A Magyar Külügyi Intézet alapításának 50. évfordulója

Excellenciás Hölgyek és Urak! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Hölgyek és Urak! Kedves Vendégeink!

Hadd kezdjem előadásomat egy távoli példával. Maurits Escher, aki egy holland kortárs művész, Rajzoló kezek litográfiáját hoznám Önöknek példaként. A rajzon két darab kéz látható, amelyek kezében ceruza van, s amelyek ceruzáikkal egymást rajzolják.

Ahogy a kezek egyre inkább megrajzolják egymást, egyre inkább teljessé válnak, értelemszerűen egyre ügyesebbek is lesznek, egyre jobban tudnak rajzolni. Tehát az egymást alakító kezek munkájuk, a rajzolás feladatának egyre bonyolultabb problémáit képesek megoldani azzal, hogy új képességekre tesznek szert.

A kép hagyományosan a stratégiaalkotás folyamatára használható allegória. Hiszen ahogy a stratégiánkat elkezdjük végrehajtani, mi magunk teremtünk elő folyamatosan olyan új helyzeteket, amelyeket másképpen, más eszközökkel, más képességekkel kell megoldani, mint amilyenekkel a tervezés fázisában rendelkeztünk, s amilyenekre a tervezés fázisában szükség volt.

S általában igaz problémamegoldás folyamatára, minden megoldott problémával egy olyan új problémát hozunk létre, amelyet gyakran teljesen más eszközökkel, módszerekkel, narratívakészlettel és gondolkodásmóddal kell megoldani. Ezért az élet szüntelen problémamegoldás.

S hogy hogyan kapcsolódik mindez a Magyar Külügyi Intézet fennállásának 50 éves jubileumához? Meggyőződésem szerint nagyon is szorosan: mondom, miért.

Amikor a Külügyi Intézetet megalapították még 50 évvel ezelőtt, akkor Magyarország még bőven a szovjet érdekszférába tartozott. Értelemszerűen nem volt más feladat, mint a mintakövetés. Ha tetszett, ha nem, fel kellett mondani a leckét, amit Moszkvából diktáltak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne születhettek volna jó elemzések és értékes munkák, de azok értelmezési kereteit nem idehaza szabták.

Aztán 1990 környékén ez a felállás megváltozott. A rendszerváltozás idején az MKI körülbelül 17-18 éves volt. Emberi mércével mérve ez még éppen a nagykorúság eleje, az önálló élet kezdete. És valóban erre készültünk akkor, nemcsak a Külügyi Intézet, hanem egész Magyarország is.

S mint a felnőttkor hajnalán általában lenni szokott, az ember igyekszik elsajátítani azokat a praktikákat, amelyek egy felnőttet jellemeznek. Vesz egy karórát, lesz egy határidőnaplója -nem tudom, hogy ilyen van-e még, de régen ez így volt-, esetleg szakállat növeszt – amit én jóval korábban megcsináltam, de ez általában akkor szokott történni-, új barátokat szerez, akiktől tanulhat. Igyekszik a lehetőségekhez mérten komoly párkapcsolatot kialakítani. Igyekszik megtanulni a fontos mintákat.

Nem volt ez másképp a rendszerváltoztatás utáni Magyarország esetében sem, hiszen 1990 után alapvetően a nyugatosodás jogos igénye és ezzel összefüggésben az úgynevezett tranzíciós logika, a mintaátvétel és a mintakövetés volt legfontosabb feladat. S mivel a minta javarészt külföldről érkezett, a mintaátvétel nem kis részben külpolitikai feladat volt. Éppen ezért nem csoda, hogy az akkori Külügyi Intézet oroszlánrészt vállalt ebben a fontos feladatban.

Csakhogy ahogy az ember idővel elkezd önálló szokásokat kialakítani, úgy Magyarország esetében is felmerült: túl kellene lépni a mintakövetésen, s valami saját dologgal kellene előállni. Félreértés ne essék, nem lennénk képesek új dologgal előállni, sőt fel sem merülne az önállósodás igénye a mintakövetés azon két évtizede nélkül, amely a magyar rendszerváltoztatást követte. Fontos és alapos ismeretekre tettünk szert abban, mi Nyugaton a módi, hogyan intézi a szabad világ egymás között a dolgait.

Csakhogy a Babits Mihály írja: „A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható.” (És a made in Germany persze szintén allegória ebben a helyzetben, bármivel helyettesíthető.)

Ugyanez a felismerés hozta el 2010 után azt az igényt, hogy mi önálló módon, a saját értékeink és érdekeink mentén alakítsuk ki a külpolitikánkat, s ezzel találjuk meg helyünket a világban. Persze ez sem megy egyből, ez is egy kifejezetten hosszú folyamat.

Először odáig jutottunk el, hogy másképpen szeretnénk csinálni néhány dolgot. Már meg tudtuk mondani, hogy mivel nem értünk egyet, s egyes ügyek mentén képesek is voltunk másképpen cselekedni. De ugyanúgy az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az önállósághoz nem lesz elég, hogy megmondjuk, hogy mit nem szeretnénk. Az önállósághoz nem elég ellenezni valamit, konstruktívnak is kell lenni. Megítélésem szerint erről szólnak a 2020-as évek, a konstruktív magyar külpolitikáról. Ezt hívjuk úgy, hogy a konnektivitás magyar stratégiája.

Ez az önállóság merőben új életmódot, merőben új testtartást is jelent. Olyan, mint amikor valaki a mintaátvétel gyűjtögető életmódjáról a mintaalkotás vadászaton alapuló életmódjára tér át. Hirtelen megnyílik a tér, és nagy távolságokat tudunk bejárni. Ehhez pedig újfajta gondolkodásmód szükséges. A magyar külpolitikaalkotás is ilyen változáson megy keresztül napjainkban.

Kedves Jelenlévők! Kedves Barátaim!

Nem véletlenül hoztam a gyűjtögetést és a vadászatot példának. A hozzáértők azt mondják, az evolúció és az emberré válás folyamata során a vadászatnak döntő szerepe volt abban, amit a tudomány kognitív forradalomnak nevez. Ez a nagyjából 70 ezer évvel ezelőtti evolúciós ugrás vezetett ugyanis a nyelv, a vallás, a művészet és technológia megjelenéséhez.

A dolog nagy vonalakban úgy néz ki, hogy amíg az evolúció egy korábbi fázisában az előemberek pusztán gyűjtögető életmódot folytattak, nem volt szükségük arra, hogy nagy területeket járjanak be. Nem kellett észben tartani, merre vonulnak a zsákmányállatok csordái, nem kellett elmagyarázni a többieknek, hogy hol ejtették el a zsákmányt.

S ami ennél is fontosabb: amikor az ember gyűjtöget, s ezért csak a szűk környezetével kell törődnie, kizárólag az összegyűjtendő gyümölcsökre és növényekre koncentrál. Arra összpontosít, hogy azokat kezével megragadja, egy halomba halmozza, és dolgokként számon tudja őket tartani.

Amikor viszont az ember vadászik, egyszerre mint ragadózó és mint potenciális préda kell hogy bejárjon hatalmas területeket, hiszen nem lehetetlen, hogy egy nála is nagyobb ragadozó éppen őt szemeli ki zsákmányul. Ilyenkor az ember nem egy konkrét dologra összpontosítja figyelmét, hanem a lehetőségek széles horizontjára koncentrál. Hol lehet a potenciális zsákmány, honnan jöhet a potenciális veszély. Ez az új helyzet ennyiben egy merőben más gondolkodást követelt.

Pontosan úgy, ahogy az önálló külpolitika igénye is merőben új gondolkodást követel.

Vizsgáljuk meg ezt az újszerű gondolkodásmódot! Az emberré válással kapcsolatban a neurobiológia részben képes volt feltárni azt, mi és hogyan változott meg. A friss kutatások szerint alapvetően agyunk bal féltekéje felel a dolgok zárt rendszerben történő megragadásáért, az ezen a rendszeren belüli racionális kalkulálhatóságért, az algoritmizálható folyamatok feltárásáért.

A jobb agyfélteke viszont a jelentésadásért felel. Azzal, hogy folyamatosan a változásból adódó lehetőségeket pásztázza, a jobb agyfélteke végső soron nem csinál mást, mint hogy időben és térben távol lévő dolgokat a gondolkodásunk számára jelenvalóvá tesz, s ezáltal jelentéssel ruház fel. Nem véletlen, hogy a nyelv, a művészet, a vallás és a technológia megjelenése mind a jobb agyfélteke megerősödésével függ össze.

A pszichológia tudománya azt is feltárta, miként működik ez a mechanizmus, hogyan lehetséges a jelentésadás. Alapvetően három mentális állapot összjátékáról van szó.

Szükség van hozzá egy stabil, letisztázott belső értékvilágra, amely kijelöli az identitásunkat, a céljainkat, és meghatározza az értékvállalásainkat. Kell a konkrét dologra koncentrálás képessége. S három: szükség van az éberségre, amely sosem az előttünk lévő konkrét dologgal, hanem mindig azokkal a lehetőségekkel foglalkozik, amelyek bár most nem következtek be, de bármikor bekövetkezhetnek.

Amikor elménk a lehetőségeket vizsgálja, azokat értelemszerűen nem tudja úgy vizsgálni, mint az előttünk fizikai valójukban fekvő dolgokat. Ezért más megközelítésre van szükség. A tisztázott és koherens belső világból, az értékvállalásokból merítve igyekszik jelentéssel értékelni őket, úgy, hogy az egyes lehetőségek mellé értékítéletet és értelmezést társít. Magyarán olyan mondatokat fogalmaz meg, hogy „mindez számomra ezt jelenti, ezért ez jó, az pedig számomra azt jelenti, és azért az rossz”.

Ezzel az éberséggel válik az ember valódi mintaalkotóvá, amikor a világot a saját értékmintái alapján értelmezi. Ez a fajta éberség és az általa adott értelmezési keret mindig saját értékvállalásainkkal töltődik fel. Az értékvállalásaink segítenek minket abban, hogy meglássuk a lehetőséget, s észrevegyük a veszélyt. Ez pedig nyitottságot követel meg az embertől, az értelmezési alternatívák felállításának sokszínű tárházát, nagyfokú kreativitást, a dolgok másként látásának képességét.

Tisztelt Jelenlévők!

Gondolom, így bő 10 perc után mindenki arra kíváncsi, mégis miért mondom el mindezt egy, a külügyi think-tankek szerepét taglaló előadásban. Bár már eddig is utaltak rá jelek, hogy mit akarok mondani, én is érzem, adós vagyok egy magyarázattal.

Az élet úgy hozta, hogy az elmúlt hónapokban valamelyest foglalkoznom kellett a reziliencia fogalmával, még inkább azzal, hogyqn lehet reziliens, ellenálló rendszert, a világ változásaira felkészült stratégiát építeni. Kiderült, hogy alapvetően két megközelítés van, az egyik nyilván rossz, a másik jó.

A rossz módszer megpróbálja a veszélyek kezelését algoritmizálhatóvá tenni, a problémát automatizmusok és bevett értelmezések mentén megoldani.A probléma ezzel a megoldással, hogy túl rugalmatlan.

Akárcsak a vadászat során: amikor is a préda reményében nagy tereket akarunk bejárni, de közben el akarjuk kerülni, hogy mások levadásszanak minket, gyakran egymást kioltó célokat kell követnünk. Egy teljesen racionális, algoritmusos működésen alapuló modell nem képes kezelni ezeket az ellentmondáskat, s ezért egyik végletből a másikba esik át. Láttunk ilyet nemrég: 20 éve még az volt a Nyugaton a módi, hogy kapcsoljuk össze minél inkább a világot, ma pedig az, hogy amennyire lehet, válasszuk szét. Mindkét megoldás féloldalas, s ennyiben – meggyőződésem szerint – stratégiai hiba is.

A hétköznapokban az ember úgy oldja meg az ellentétes, egymást kioltó célokkal és állításokkal való együttélést, hogy valamilyen magyarázati keretbe helyezi őket, s ez a magyarázati keret leginkább a belső értékvállalásainkból következik.

A reziliencia helyes felfogása is így működik. Egy olyan, logikailag belső magból, amely céljainkat egy egységessé rendezett világképben jelöli ki. Egy cselekvő ágból, amely a célokhoz a megfelelő eszközöket hozzárendelve megold egy problémát. S a reziliencia szempontjából talán ez a legfontosabb: egy logikailag lazán kapcsolódó külső elemzői állományból.

Ez a külső elemzői állomány a belső értékvilágnak megfelelően folyamatosan vizsgálja, milyen lehetséges változások állnak be a világban, s értelmezi azokat. Mégpedig aszerint értelmezi, hogy a változások a belső értékvállalások alapján kedvezőek-e, vagy sem.

Érdemes megfigyelni, hogy mennyire hasonló ez a szerkezet ahhoz, amivel a vadászó embereknek rendelkezniük kell, ha sikeresek akarnak de nem akarnak túl nagy veszélyben élni, tehát egyben életben is akarnak maradni. Ezért volt szüksége a vadászó embernek kognitív forradalomra.

A 2020-as évektől kezdődően a magyar külpolitika is ilyen vadászó, azaz mintaalkotó életmódra állt át. Ezért nekünk is kognitív forradalomra van szükségünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végül, ehhez a forradalmi lépéshez akarjuk alakítani az egyes kutatóintézetek működését is Magyarországon. A meglévő think-tankjeink ma leginkább úgy működnek, hogy segítenek hónapok, esetleg pár év távlatából megérteni, mi történt. Ez fontos dolog és amúgy szép magyar hagyomány is. De mostantól arra is szükség van, hogy a magyar agytrösztök azáltal, hogy értelmezik a világot, előre is tudják jelezni annak változásait, veszélyeit és lehetőségeit.

Meggyőződésem szerint ezen újfajta működés zászlóshajója lesz a Magyar Külügyi Intézet, amely immár közvetlenül a miniszterelnök személyéhez van bekötve.

A jövőben az intézeteknek és legfőképp a Külügyi Intézetnek úgy kell működnie, mint a reziliens rendszerek lazán kapcsolódó külső, elemző magja, vagy másképpen mondva, mint a vadászó ember ébersége. Figyelni és értelmezni kell a világ változásaiban rejlő lehetőségeket. S ezt az értelmező munkát kell tudni becsatornázni a döntéshozatalba.

Ebben az nehéz, hogy intézeti szinten is, és egyénenként is minden elemzőnek képesnek kell lennie meglátni azt, ami elsőre talán nem is észrevehető.

Mondok egy példát. (Bocsánat, kicsik a gyermekeim, ezért mindig mesés példát mondok). Az oroszlánkirályban van egy jelenet, amikor Simba meglátja édesapját a tó tükrében visszatükröződni, majd a csillagok között megjelenni. A dologban az az érdekes, hogy Simba először nem látja meg apját a víztükörben, csak saját magát – nyilván, ahogy kell. Csak akkor, amikor a víz elkezd fodrozódni, s Simba egy pillanatra elbizonytalanodik, mit is lát valójában, és felmerül benne a gondolat, hogy vajon tényleg nem az apja van-e ott. És éppen ez az elbizonytalanodás zökkenti át: amint valós lehetőségként merül fel, hogy esetleg az apja ott lehet, az öreg valóban meg is jelenik.

Szerintem ez egy fontos üzenet. Mert ha valóban nyitottan akarunk gondolkodni, ha valóban meg akarjuk látni a lehetőségeinket, akkor bizonyos bevett igazságokat a mai világban egyszerűen magunk mögött kell hagynunk, vagy legalább nekünk is el kell néha bizonytalanodnunk az érvényességükben.

Ilyen bevett vélekedés, hogy a jó elemzés, a jó külpolitikai elemzés értéksemleges. Hogy a dolgokat csak egyféleképpen lehet jól és rosszul látni. Hogy ha valamit leírt egy (szak)tekintély, az akkor úgy is van. Ezek talán a mintakövetés, a tanulás, a gyűjtögető külpolitika időszakában használható vélekedések, de ebben új az szituációban, amikor vadászatra adjuk a fejünket, már nem olyan hasznosak.

Az értékekre nyitott elemzés nem beszűkíti, hanem felszabadítja a gondolkodást. Amint Simba elhitte, hogy apja valóban ott lehet a tó tükrén, egy egészen új világ nyílott ki számára. Képessé vált nemcsak azt látni, ami ott van, hanem azt is, ami lehetséges. Ez nem rontja, hanem egyesen fokozza az intellektuális teljesítményt, és segíti a döntéshozatalt. És félreértés ne essék, az ilyen gondolkodási képesség nem összekeverendő délibábok és illúziók kergetésével.

Hiszen gondoljunk bele, a legnagyobb magyar tudósok, a legtöbbre tartott magyar humán értelmiségiek gondolkodásmódja mindig értéktelített volt. S gondolkodásuk középpontjában mindig a nemzeti érdek állt. Ez köti össze Széchenyit és Kossuthot, Németh Lászlót és Bibó Istvánt, Babits Mihályt és Ady Endrét, Szekfű Gyulát és Ravasz Lászlót, Szűcs Jenőt és Tellér Gyulát. Az ő nevükre emlékszünk, mert ők alkották a legnagyobbat.

Ők a kézenfekvő példái annak az igazságnak, hogy a magyar értelmiségi gondolkodásmódja mindig is közeléti, mindig is politikai. A legeredetibb magyarok számára közélet a papír, amire gondolataikat leírhatták. Ahogy festő az ecsettel és a színekkel, a szobrász a vésővel és a kővel, a magyar értelmiségi a politikai tér adta problémákkal dolgozik.

Őket szeretném példaként állítani a Magyar Külügyi Intézet minden jelen lévő alkalmazottjának és elemzőjének. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem elég tudni és leírni, hogy mi történik a világ távoli és közeli tájain. Ez talán elég ahhoz, hogy valaki az adott terület szakértője legyen, de nem elég ahhoz, hogy a terület magyar szakértőjévé váljon.

Akkor születnek jó anyagok, ha minden elemzésben ott van, megbújik, majd kitüremkedik a magyar érdek. Ha választ kapunk belőle arra a kérdésre, hogy mit jelent nekünk, magyaroknak az adott dolog; hogy miként illeszkedik bele egy tágabb összefüggésrendszerbe, amit magyar világnak hívunk; hogy hogyan ismerünk önmagunkra a sorok között: ez az elemzés nem angolszász, nem kínai, nem orosz, hanem magyar.

Kedves Barátaim!

Volt szerencsém olvasni Baranyi Tamás igazgató úr a napokban elhunyt Henry Kissingerről írott sorait. Igazgató úr a következőket írta: „Kissinger sosem csak külpolitikai szakértő volt, hanem egyebek mellett tanár és igazi sztár is.[…]Mert könyvmoly lenni a matematikai képletek hidegháborús világában, mert a kilencvenes évek optimizmusában pesszimista és a sok politológus között végig történész lenni.”

Kissinger egyik első komoly munkáját, nevezetesen a szakdolgozatát a következő címmel írta: A történelem értelme – reflexiók Spenglerről, Toynbee-ről és Kantról. Állítólag olyan hosszúra sikerült, ezután kezdték korlátozni a szakdolgozatok maximális terjedelmét. De én most mégsem ezt, hanem két dolgot emelnék ki a dolgozatból, rögtön annak címéből: az értelmet és a reflexiót.

Kissinger a művében végig amellett érvel, hogy ha a dolgok – jelen esetben a történelem – értelmét akarjuk megtalálni, nem állhatunk meg a racionális és empirikus leírásnál. Szükség van még egy nagy adag intuícióra és egy sajátos értékvilágra.

Ebből a megállapításból válik igazán érhetővé, miért maradt Kissinger könyvmoly a képletek világában, pesszimista az optimisták között, történész a politológusok között. S ne feledjük: általában neki lett igaza. Amit a számok nem mutatnak meg, azt az értékek és intuíció még feltárhatja előttünk.

Úgyhogy mindezek fényében azt kívánom magunknak, legyen tele a Magyar Külügyi Intézet feltörekvő Kissingerekkel, akik nem kevesebbre vállalkoznak, mint hogy megmondják, mi a dolgok értelme, ha magyarul nézünk rájuk!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!