A kommunizmus áldozatainak emléknapja (Kőszeg)

“Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Hivatalvezető Asszony! Tisztelt Alelnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékezők!

1947. február 25-én, tehát napra pontosan hetvenöt éve történt, hogy a szovjet karhatalmi erők magyar földön letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Egy csapásra szertefoszlottak azok az illúziók, melyek a vesztes háború után valamiféle demokratikus kibontakozást és a rég áhított magyar függetlenség kiteljesedését várták Magyarországon.

Mindannyiunknak vannak családi történeteik a kommunisták rémtetteiről. Nekem az akkor 17 éves nagymamámat fogták jogtalanul perbe, és járta meg így a diktatúra börtöneit. A családi elbeszélések megőrizték az elnyomás abszurditását: amíg nagymamám az Andrássy út 60-ban raboskodott, a szomszéd cellából egy meggyötört hang átszólt hozzá, és elmondta neki: nyolc évet fog kapni. A kéretlen cellatárs onnan tudta mindezt, hogy ő egy hete még irodistaként dolgozott ugyanott, az Andrássy út 60-ban, s látta nagymamám előre legyártott papírjait. „Elnézést, Virág elvtárs! Ez az ítélet.” Az utólag szállóigévé vált szatíra egyáltalán nem a képzelet szüleménye.

A diktatúra rémtetteire való emlékezésünkben akkor járunk el helyesen, ha igyekszünk megérteni, mi történt akkor Magyarországgal. Hogy lett 1945 keserédes várakozásából 1947-re olyan rémálom, amelyben parlamenti politikusokat fognak el és száműznek a messzi Szibériába, az embertelen Gulagra. Mi történt röpke két év alatt?

Abban a helyzetben vagyok, hogy szegről-végről oktatással és könyvkiadással is foglalkozom. Így akadt a kezembe a kiváló amerikai író, Rod Dreher legújabb kötete, aki egyébként egyre gyakoribb vendég Magyarországon. Amerikai lévén Dreher nem élt a kommunista diktatúrában. Jó neki – mondhatjuk teljes bizonyossággal. Jobboldaliként viszont egyre inkább attól tart, hogy az újmarxista diktatúra most az Egyesült Államokat veszi célba. Ezért Hazugság nélkül élni című könyve részben arról szól, vajon mik az elnyomás első jelei. Merthogy ezeket az első jeleket nem könnyű észrevenni.

Amit könnyű észrevenni, az a padlássöprés, az államosítás, a titkosrendőrség, a letartóztatások, a kényszermunka, a politikai üldöztetés és gyilkosságok. Éppen ezért egyetlen párt, egyetlen eszme, így a kommunizmus sem tudna magának támogatókat szerezni, ha ezeket hirdetné meg politikai programként. Ezért hát teljesen más jelszavak olvashatók a kommunizmus zászlóin, más célok szerepelnek a politikai propagandaanyagokban: béke, egyenlőség, szabadság, jólét. Ezzel reklámozzák magukat.

Akárhányszor felüti a fejét, a kommunizmus a legnemesebb emberi érzéseinkre akar hatni. Mindig a lehető leghumánusabb, leginkább emberközpontú ideológiának tünteti fel magát, és toboroz magának követőket. Mert ki ne akarna olyan világban élni, ahol az elesetteket mindig és azonnal megsegítik, ahol nincsen szegénység, ahol nincs nélkülözés és önzés, ahol mindenki tehetsége és ambíciói szerint kiteljesedhet. Kezdetben pontosan ezt ígéri a kommunizmus. Csak azt nem mondják el, mekkora árat kérnek cserébe!

Mert amit a kommunisták titkolnak, az általuk igazságosnak vélt világhoz vezető út és annak stációi. A vagyonelkobzás, a bebörtönzés, a megaláztatás és a gyilkosság. Egyik fő ideológusok, Lukács György fogalmazta meg pontosan, hogy mi is a módszerük: „Mi kommunisták végighazudjuk magunkat az igazsághoz”. Igazságról sosincs szó: csak egy hazug eszme van, s annak romlott önigazolása az erőszakra.

Sok – egyébként kiváló képességű és jó szándékú – ember ül fel nekik időről időre. Szerte a világon sokan jártak így, s a magyar történelem számos kiválósága, Márai Sándor, József Attila és sokan mások is megfordultak a kommunista mozgalmak környékén.

Mára azt is tudjuk, hogy általában mi lett a sorsuk. Csak addig kellettek, amíg hatalomba segítették, támogatták az elvtársakat, s a mozgalom az első adandó alkalommal leszámolt velük. Mellőzés, rosszabb esetben önkéntes száműzetés, még rosszabb esetben börtön és munkatábor lett ennek a veszélyes a politikai kalandnak a vége.

Hogyan ismerjük fel az elnyomót, még mielőtt ténylegesen maga alá gyűrne minket. Illyés Gyula jól ismert verse ebben is segítségünkre van: abban is zsarnokság van – mondja Illyés Gyula –, „ahogy a gyermek idegennek felelget.” Idősebbek még emlékeznek, miért lehet rémisztő saját gyermekeink idegenekkel folytatott párbeszéde. Ki tudja, kivel beszél: nehogy valami olyat mondjon, amiért majd elvisznek minket.

Ez lehet az első jel. Amikor nem beszélhetünk szabadon. Amikor a rendszer nem tűri a kritikát. Ha úgy vannak bele, aki kibeszél a soraikból: az politikai céljaikat veszélyezteti. Majd ha leszámoltak a „belső ellenséggel”, következnek a külső ellenségek. Ahogy a kommunista diktatúra kiteljesedik, úgy lesz egyre kegyetlenebb. A különböző véleményekért, az eltérő álláspontokért, a jobbító kritikákért először megbélyegzés, majd nyilvános megszégyenítés, végül börtön jár. Érdemes tehát mindig óvakodni azoktól a politikai erőktől, amelyek nem tűrik az ellenvéleményt.

A fenti tünetegyüttes csak szükséges, de nem elégséges feltétele a kommunista diktatúra kiépülésének. Más is kell hozzá. Ezt pedig úgy hívják, hogy káosz. A világtörténelem első kommunista diktatúrája a felbomló cári Oroszország romjain nőtte ki magát, s maradt velünk 70 évre, túlságosan is hosszú időre. Ha nincs a háborús összeomlás, ez a párfős élcsapat a hatalom közelébe sem tudott volna kerülni.

Itthon sincs máként a helyzet. Magyarországon kommunista diktatúra sosem tudott kiépülni stabil kormányzás idején. Kellett hozzá az első és a második világháború, hogy a politikai káoszt a kommunisták létraként használva a hatalom csúcsára mászhassanak. Amíg erős és stabil vezetése volt Magyarországnak, itt kommunisták nem tudtak hatalomra jutni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem véletlen tehát, hogy a magyar rendszerváltoztatást is antikommunista erők vitték végbe. Bár a rendszerváltó pártok antikommunisták voltak ugyan, mégsem voltak egyformák.

Voltak közöttük jobboldaliak, akik úgy vélték, hogy a magyar nemzet 1944-gyel megszakadt történelmi hagyományait kell helyreállítani. Abban hittek, amire a magyar állam mindig is épült: a kereszténység nemzetszervező erejében, a nemzet függetlenségében és a család megtartó erejében.

Volt egy másik hagyomány is a rendszerváltoztatáskor: a liberális. Ők azt gondolták, nem azt kell helyreállítani, ami elveszett, hanem meg kell haladni a múltat. Meghaladni a kommunistákat ugyanúgy, ahogy meg kell haladni a magyar történelmi hagyományokat is. Azt vallották, a jó ország mintái már megvannak: külföldön már feltalálták őket.

Érdemes emlékeznünk: a rendszerváltoztatás idején nem kellett eltelnie négy évnek ahhoz, hogy meglássuk, mi fán terem a liberális antikommunizmus. A liberálisok és a kommunisták ott ültek, egyazon kormányban, egyazon kormányülésen, egymás mellett a Parlamentben.

A hangzatos, polgári demokráciáról, emberi jogokról, szabadpiacról szóló jelszavakból nem maradt semmi. A liberálisok azokkal álltak össze, akik ellen megszervezték magukat. Rá kellett jönniük – ahogyan ugye a mondás is megfogalmazta –, kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”. Nekünk arra is rá kellett jönnünk, a szabadság valódi értékei mindig is a magyar jobboldalnál voltak.

Kedves Emlékező Közönség!

Ami nálunk az 1990-es években történt, hogy a liberálisok összeálltak a kommunistákkal, az nem egyedi eset. Sőt, talán évszázadok óta először, Magyarország megelőzte az egész világot. Persze utólag azt kívánjuk, bárcsak ne lett volna így! Ma azt látjuk, hogy a világ liberálisai egyre inkább feladják eredeti értékeiket, a szabadságot, s alárendelik magukat az újmarxisták hatalmi törekvéseinek.

Nem csoda, hogy sokan jönnek ide a világ minden tájáról kutatni, hogy miként kerültek a II. világháborút követően a kommunisták hatalomra. Náluk mintha most történne meg, amit mi már megtapasztaltunk. A liberálisokról kiderül, hogy semmi bajuk a kommunistákkal, a kommunisták pedig abból űznek sportot, hogy hogyan tudják megbélyegezni ellenfeleiket.

Egyre kevésbé igaz a régi vicc, miszerint

„Mi a különbség a szovjet és a nyugati viccek között?
A nyugati viccek úgy keletkeznek, hogy az emberek leülnek, és vicceket találnak ki. Ezzel ellentétben a szovjet viccek esetében az emberek először kitalálják a vicceket, s csak azután ültetik le őket.”

Ma már két intő jel is mutatja, a kommunizmus kísértete ma nemcsak Európát járja be, de már a tengerentúlon is ijesztgeti a jóravaló embereket.

Egyik jel, hogy mint egykori elődeik: a mai kommunisták is minden világok legjobbikát ígérik. Ahol mindenki egyenlő, megszűnik az elnyomás, megoldódnak a konfliktusok, mindenki úgy élhet, ahogy akar, azt teheti, amit szeretne, annak képzelheti magát, aminek szeretné.

Ma is, úgy, mint egykor: jóérzésű idealisták csatlakoznak soraikba, hogy támogassák a világ megjobbítását. Nem veszik észre, ami már tisztán látható, az újmarxista ideológia követői már most, igaz, még csak puha eszközökkel, de korlátozzák a szabadságot. Egy internetes bejegyzés, egy munkahelyi megjegyzés elég ahhoz, hogy valaki bajba kerüljön.

Visszacsempészik az ideológiai oktatást az iskolákba, s a szülők már csak kapkodják a fejüket, mit tanulnak gyermekeik. Mi, magyarok láttuk már ezt, ismerjük a jeleket, nem dőlünk be nekik újra.

A másik intő jel a háború. Ilyen válságos időben, mint a szomszédban folyó háború idején: Magyarország érdeke a legfontosabb. Magyarország érdeke, hogy béke legyen, és hogy kimaradjunk a konfliktusból. Ezért elítéljük az agressziót: a rend és béke oldalán állunk.

Magától értetődő dolgok ezek, mégsem minden magyar politikai erő viselkedik felelősségteljesen. A baloldal mintha az újmarxisták partnere lenne megint: feláldoznák a szabadságot az ideológiák oltárán, s külpolitikai rövidlátásból háborúba sodornák Magyarországot. Nincs annál veszélyesebb, mint háborús válság idején összevissza beszélni. Olyanokat mondani, hogy ők a kommunistákat és fasisztákat is képviselik, vagy hogy csapatokat kell küldeni harcolni Ukrajnába.

Kedves Barátaim!

Szinte minden február 25-én el szokták mondani, hogy két okból emlékezünk. Főhajtásként a kommunizmus áldozatai előtt, és figyelmeztetésül, hogy a diktatúra bármikor visszatérhet.

Közhelynek tűnhet mindez, de annál nagyobb igazság. Létezik egy történeti munka, úgy hívják A kommunizmus fekete könyve. Szerzője, Stéphane Courtois összeszámolta: Kelet-Európában negyven év alatt egymillióan estek áldozatul a kommunista üldöztetésnek. Közölük közel százezer magyar volt. De ugyanúgy a kommunisták áldozatai azok, akiket a könyv nem számol: a B-listára kerültek, a padlássöprések áldozatai, a kitelepítettek, az internáltak. S végső soron áldozatok vagyunk mi mindannyian, utánuk következő generációk.

1947-ben a kommunisták nemcsak Kovács Bélát rabolták el, hanem Magyarország jövőjét is. Megfosztották az országot a világtörténelem egyik legfelívelőbb szakaszától, a jóléttől és a szabadságtól, a békétől és a boldogulástól. Erőn felül kellett és kell még ma is teljesítenünk, hogy negyven év elmaradását ledolgozzuk. Hogy mikor gyermekeink emlékeznek meg a diktatúra áldozatairól, akkor az számukra tényleg csak történelem, s ne pedig keserű tanulság legyen. Ha van fontos magyar érdek, akkor ez az. Kérem, hogy ezen dolgozzunk együtt mindahányan.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket, és köszönöm azt, hogy Önökkel emlékezhetek!”