168 óra: A jövő azoké, akiké a vétó
Nem azért vagyunk tagjai az Európai Uniónak, mert olyan, amilyen, hanem azért, amilyen lehetne. És amíg úgy látjuk, hogy van akár egy fikarcnyi esély is, addig küzdeni fogunk érte – mondta a miniszterelnök az eskütétele után a Parlamentben. Mi lesz, ha kiderül: fikarcnyi esély sincs a magyar javaslatok beépítésére az EU megújulásában?
Én pont az ellenkezőjét gondolom: igenis van esély arra, hogy a javaslataink termékeny talajra hullanak. Elképzeléseinket a józan ész szülte, s meggyőződésem, hogy egy jobb működés irányába hatnak. Amit mondunk, az tükrözi az alapító atyák, Schuman, Adenauer és a többiek vízióját, akik tisztában voltak azzal, hogy nem lehet birodalmi mintára megszervezni az uniót. Ha előre akarják vinni az integrációt, nem központosításra, hanem a tagállamok közötti érdemi vitákra és párbeszédre van szükség. Viták márpedig jócskán voltak az integráció történetében, s a kompromisszum sem feltétlenül az egyre szorosabb egység felé vitt. Gondoljunk csak a luxemburgi kompromisszumra, amely a franciák által képviselt „üres székek politikáját” zárta le, vagy arra, hogy másfél évtizeddel ezelőtt az uniónak végül nem lett alkotmánya, hanem csak szerződésmódosítása. Akármi történik, mi kitartunk Európa mellett, és következetesen képviseljük azt, amit helyesnek gondolunk.
A kormánypárti frakciók határozati javaslatban rögzítették a kormány tárgyalási mandátumát az unió megújítását célzó megbeszélésekre. Mi szükség erre? A Fidesz (melynek Orbán Viktor az elnöke) frakciója (melynek Orbán Viktor a tagja) diktál Orbán Viktor miniszterelnöknek?
A probléma inkább ott van, hogy ma az Európai Unió döntéshozatala olyan, hogy szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a nemzeti parlamenteket. Számunkra ez elfogadhatatlan, hiszen az alkotmányos identitásunkból éppen ennek ellenkezője következik. Nálunk a parlamentarizmus ősi elve, hogy a magyar parlament nélkül a magyar emberek sorsa felől dönteni nem lehet. Egyébként a lépés taktikai szempontból is logikus, hiszen ha lesz szerződésmódosítás, azt a parlamentnek kell jóváhagynia, így jogos igény a kormány részéről, hogy előzetesen is kapjon iránymutatást arról, milyen irányba mehet. Az pedig, hogy a kormány és a parlamenti többség között inkább együttműködés, nem pedig széthúzás van, nem hátrány, hanem kifejezett előny. Számos európai példát lehet arra mondani, hogy az ellenkezője hogyan bénítja meg az Európai Unió működését.
„Oroszországgal szembeni átgondolatlan szankciós politika” – olvasható a határozati javaslat szövegében. Mi mást tehetne az EU, hogy érvényre juttassa: nem támogathatja egy szabad, szuverén ország lerohanását? Milyen más eszköz áll az EU rendelkezésére?
Magyarország a Krím 2014-es annektálása óta azt mondja, hogy az uniós szankciók mindenre jók, csak arra nem, hogy bármitől is visszatartsák Oroszországot. De eddig támogattuk a szankciókat, mert az egység fontosabb volt, mint az okoskodás. Most már azonban a napnál is világosabb, hogy a nyugati stratégia nem úgy működik, ahogy eltervezték. A szankciók célja az orosz hadigépezet bevételi lábának megdöntése lett volna, ugyanakkor ez nem sikerült: több bevételük van az energiahordozók exportjából, mint korábban. Fontos lett volna felismerni, hogy nem a kereskedelmi volumen, hanem a termékek és szolgáltatások világpiaci ára a meghatározó. Így bár Oroszország kevesebb energiahordozót ad el Európának, a bizonytalanság által okozott áremelkedés jócskán kompenzálja a kiesett volument, a hadigépezet pedig zakatol tovább. Tehát most az a helyzet, hogy az elfogadott szankciók lényegesen nagyobb kárt okoznak Európának, mint Oroszországnak. Ezt így nyilvánvalóan nem érdemes tovább csinálni. Az elmúlt években Magyarország sokszor, sok helyen elmondta, hogy az Európai Unió csupán pehelysúlyú geopolitikai szereplő, hiszen nincs katonai ereje – az oroszok pedig csak az erőből értenek. Az erős európai haderő továbbra is csak távlati cél, így a jelent kell tiszta fejjel értékelnünk. Mi, NATO-tagországok egyértelmű döntést hoztunk arról, hogy nem veszünk részt az Ukrajnában zajló háborúban. A nyugati országok egy csoportja viszont úgy határozott, hogy fegyverszállításokkal támogatja Ukrajnát. Ezek hatékonysága minimum megkérdőjelezhető, és leginkább azt a célt szolgálja, hogy a háború hosszú hónapokkal elnyúljon. Bármennyire hősiesen is harcolnak az ukránok, az oroszok túlerőben vannak, s minden egyes háborús nappal egyre többen halnak meg, egyre több terület vész el, és ez egyre rosszabb tárgyalási pozícióba kényszeríti Ukrajnát.
Az azonnali béke követelése nem lenne az orosz agresszió elismerése? Bármilyen árat megfizettetne Magyarország az ukránokkal, csak hogy béke legyen?
Az ukrán állam szuverén nemzetközi entitás, amelynek szuverenitása és területi integritása mellett Magyarország elkötelezte magát. Az ő beleegyezésük nélkül nem lehet békét kötni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a háború egy Oroszország és a Nyugat, vagyis leginkább annak vezető ereje, az USA közötti konfliktussá szélesült – egyébként ne csapjuk be magunkat, korábban is az volt –, ezért a Nyugatnak is tárgyalnia kellene az oroszokkal, nem csak az ukránoknak. Nekünk, magyaroknak, pedig különösen fontos, hogy mielőbb tűzszünet és béke legyen, hiszen az orosz csapatok napról napra nyugatabbra járnak. Nekünk ez a fontos, mi a saját hazánkért tartozunk felelősséggel.
Az Európai Uniónak változnia kell, mert felkészületlenül áll napjaink kihívásai előtt.” Amennyiben?
Mint már említettem, az Európai Uniónak semmilyen eszköz nem állt a rendelkezésére, hogy megakadályozza a háborút. Nincs bevethető katonai ereje, de nincs külpolitikai érdekérvényesítő képessége sem. Egyedül a gazdasági erejére támaszkodhatott, de ez a gazdasági erő épp a szemünk előtt válik köddé. Európának vissza kell nyernie stratégiai szuverenitását, azaz képesnek kell lennie önálló aktorként fellépni a nemzetközi kapcsolatokban, valamint olyan közös haderőre van szükség, amely elriaszt bármilyen agreszszort. Ez egyébként hagyományosan egy francia, nem pedig egy magyar gondolat. De Gaulle tábornok mondta anno, hogy Európának két célja van: függetlenné válni Oroszországtól és Amerikától. Nincs új a nap alatt. Ehhez azonban abba kell hagyni az olyan parttalan vitákat, hogy vajon miként szabályozzák az egyes tagállamok a melegházasságot, és mit tanítanak az egyes tagállamok az iskolákban. Ezeket a nemzeti kompetenciákat békén kell hagyni, és azokkal a kérdésekkel kell foglalkozni, amelyek ténylegesen érintik Európa globális hatalmi súlyát. Ilyen például a gazdasági versenyképesség vagy a határvédelem. Ezekről ma sajnos kevesebb szó esik, mint kellene. És ha mégis, akkor legtöbbször hagymázas elképzeléseket hallunk.
„…csak erős és cselekvőképes tagállamok képesek megvédeni a polgáraikat” – olvasható a szövegben. Később viszont azt írják: „az európai biztonság letéteményeseként közös európai hadsereget kell felállítani”. Akkor most nagyobb önállósággal rendelkező tagállamok, vagy a területvédelemben a legnagyobb összeborulás, a közös hadsereg a védelem záloga?
Ez egy hamis ellentétpár. A NATO elrettentő ereje sem egy nemzetek feletti szerv haderején, hanem erős nemzeti hadseregek koordinált együttműködésén alapul. Ez a modell kipróbált és jól működik, az európai haderő is tud hasonlóképpen működni. De visszatérve egy gondolat erejéig Magyarország álláspontjára az integráció egészét tekintve: mi azt állítjuk, hogy nem muszáj a szuverenitásunkat minden kérdésben a többi tagállammal közösen gyakorolni. Van olyan kérdés, amiben nem értünk egyet – például a migráció –, és van olyan kérdés, ahol nem sikerül jól az együttműködés – például a vakcinabeszerzés. Az Európa jövőjéről szóló intellektuális vitának pont arról kéne szólnia, hogy őszintén leválasztjuk azokat a területeket, ahol csak békét kellene hagynunk egymásnak, azokról a területekről, ahol kell és tudunk kölcsönösen előnyös módon együttműködni. A katonai együttműködés területe az utóbbi. A zárt tárgyalásokon még azok is tudják, akik most a külpolitika területén a nemzeti vétó eltörlését követelik, hogy amíg Amerika garantálja Európa biztonságát, addig nincs önálló európai külpolitika sem.
„Európa keresztény gyökerei és kultúrája jelentik az európai integráció alapját, ami erkölcsi iránytűként szolgál a bizonytalanságok korszakában.” Mondana erre példát? Miként oldja meg a keresztény kultúra Európa energiahordozók általi kiszolgáltatottságát egy agresszor nemzet felé?
Ez a kérdésfelvetés szerintem veszélyes utakra vezet. Ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, hogy mire megyünk – hogy egy liberális szerzőt hozzak példaként – Rawls igazságosságelméletével egy ukrajnai lövészárokban? Én nem gondolom, hogy ilyen okokból bármely gondolkodó munkája értelmetlen lenne. A kereszténységre visszatérve: semmiképpen nem becsülnek le egy olyan kétezer éves hagyományt, amely kimagasló teológiai, filozófiai és politikatudományi munkák tömegét inspirálta. Vegyük mindjárt az okos és a balga szüzek példázatát az evangéliumokból. Tíz leány várta az udvar bejáratában a menyegzőre érkező vőlegényt. Öten közülük számítottak rá, hogy a vőlegény esetleg késhet, ezért vittek a lámpásaikba tartalék olajat, míg öten nem voltak ilyen előrelátók. Utóbbiak hoppon maradtak, nem jutottak be a lakodalomba, az előrelátók pedig értelemszerűen igen. Ez egy egyszerű példa, nem is világít rá bonyolult összefüggésekre, de a brüsszeli elit belátóképességén mégiscsak túlmutat, akik tartalék energiaforrások nélkül akarnak hátat fordítani az orosz energiahordozóknak. Látja, a keresztény gondolkodás még ilyen látszólag távoli összefüggések feloldását is segíti, nemhogy az Európa jövőjéről való gondolkodást, ami mindannyiunk számára napi szinten húsba vágó kérdés.
„A szerződésekben egyértelműen rögzíteni kell az Európai Bizottság politikai és ideológiai semlegességét.” Ez jelen pillanatban is így van. Min változtatnának
A szerződések azt valóban rögzítik, hogy mi a feladata az Európai Bizottságnak, és abból egyértelműen következik, hogy semlegesnek, jó értelemben vett bürokratikus logikával működő testületnek kellene lennie. Ennek ellenére például Jean-Claude Juncker, amikor 2014-ben bizottsági elnök lett, minden további politikai és jogi következmény nélkül kijelenthette, hogy ő „politikai bizottságot” alakít. Meg is próbálta számon kérni a saját ideológiai elképzeléseit a tagállamokon. Az eredmény ismert: megosztottság és katasztrófa. Ursula von der Leyen annyiban volt más, hogy ő a megválasztásakor „geopolitikai bizottságról” beszélt, ami Juncker bizottságához képest jobban hangzott, de szintén zsákutcás elképzelésnek bizonyult. Az elemzések szerint ezzel a szóösszetétellel ugyanis arra utalt, hogy a bizottság minden régió vagy éppen fontos szereplő érdekét figyelembe veszi majd. Nem politizál, hanem egyensúlyoz a politikai szereplők között. A gyakorlatban azonban ez azt jelenti, hogy a bizottság a belső- és intézmények közötti ideológiai küzdelmekben felőrlődik és döntésképtelenné vagy kapkodóvá válik. Persze az sem segít Von der Leyen asszonynak, hogy a német kancellárt már nem úgy hívják, és nem olyan erős, mint a megválasztásakor. Mi a jelző nélküli bizottság koncepcióját támogatjuk, amely a jog nyelvén gondolkodik és kommunikál. Tiszta jogtan, erre van most szükség. Sok bajtól meg tudná Európa kímélni magát, ha ezt felismerné.
„Szerződéses szinten kell garantálni minden nép jogát arra, hogy eldönthesse, kivel akar együtt élni a hazájában.” Ez mit jelent? A kijelentés nem vonatkozhat az illegális migrációra – hiszen azt mint illegális, vagyis törvénytelen tevékenységet mind a nemzeti, mind az uniós jog elítéli, nem támogatja. Tehát például a magyar határokon belül élő kisebbségekre? Kikre gondolnak?
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg, a naiv emlékszik és megbocsát, az okos megbocsát, de nem felejt. Mi megpróbálunk az utóbbiak lenni. Emlékezzünk rá, hogy a 2015-ben kirobbant és azóta is tartó migrációs vitának mi is az igazi tétje: megtartják-e a nemzetállamok a jogot arra, hogy eldönthessék, kit, hogyan, mennyi időre és milyen feltételek mellett engednek be az országukba. Ezt a kérdést kell eldönteni, ugyanis minden más csak ebből következik. Ki a menekült, ki a bevándorló, hogyan védheted az országodat, hogyan integrálhatod a bent lévőket – minden más csak ennek következménye. S hogy a vita ma sem jutott nyugvópontra, mindennél jobban mutatja, hogy az Európai Bíróság és a bizottság még ma is folyamatosan támadja azokat az országokat, amelyek egyes migrációs mozgásokra nemet mondanak, és kerítést építenek. Múlt héten Litvánia kapott elmarasztalást, amiért saját határait lezárta, s mi is folyamatosan nyomás alatt vagyunk. Jobb ezt a kérdést a legmagasabb szinten, a szerződések szintjén rendezni.
„A szerződésekben rendelkezni kell a további uniós adósságfelvétel tilalmáról.” Az EU a története során először a COVID-válság miatt vett fel hitelt – ezt a magyar kormány akkor is ellenezte. Ennek ellenére igényt tart a hitelfelvételből rá eső részre. Miért?
A koronavírus-járvány rendkívüli helyzetet teremtett: bár nekünk nem volt szükségünk újabb külső forrásokra, a déli uniós tagállamok komoly problémáira tekintettel szolidárisak voltunk, ezért hozzájárultunk a közös hitelfelvételhez. Ez a szolidaritás viszont csak akkor nem önsorsrontás, ha – mivel közösen vállaltunk kockázatot – mindenki részesül a megszerzett forrásokból, érvényesül a versenyegyenlőség elve, a politikai vitáinkat pedig kívül tartjuk. Ma ott tartunk hogy miközben a déli államok megkapták a nekik jog szerint járó forrásokat, Brüsszel Magyarországtól politikai alapon visszatartja a Helyreállítási Alap forrásait. Ez finoman fogalmazva nem fair. Bizakodó vagyok, hogy a probléma megoldódik, és hamarosan hozzájutunk a forrásokhoz. De ha Brüsszel visszaél a tagállamok bizalmával, akkor hogyan lehetne elvárni azt, hogy bármilyen további hitelfelvételt támogassanak a tagállami parlamentek?
Nem látunk a jövőbe. Elképzelhetetlen egy olyan kaliberű válság, amit másképp, mint hitelfelvétellel, nem lehet kezelni? Miért akarja előre megkötni az EU kezét a kormány, miközben idehaza igenis vesz fel hosszú lejáratú hitelt? Akkor a kormány hazai hitelfelvételei a kormány döntéseinek pénzügyi terheit háríthatják a gyermekeinkre és unokáinkra?
Felelős magyar parlamenti képviselőként azt tudom erre mondani, hogy majd ha Brüsszel felhagy ezzel a jogsértő politikával, akkor fogok tudni elgondolkodni azon, hogy a jövőben milyen közös hitelfelvételi lépéseket kellene támogatni, és milyeneket nem. Addig ennek a kérdésnek nincs gyakorlati konzekvenciája.
„Az európai demokráciát ki kell vezetni a zsákutcából, ahová az Európai Parlament kormányozta. Az Európai Parlament képviselőit a nemzeti parlamenteknek kell delegálniuk, így biztosítva a valódi politikai legitimitást.” Az jelentené a „valódi politikai legitimitást”, ha a jelenlegi közvetlen választás helyett delegálnák a képviselőket? A választópolgárok szabad döntésén alapuló választás nem jelent legitimitást? Akkor miért tartunk országgyűlési választásokat? Miért nem a köztársasági elnök delegál parlamenti képviselőket?
Az Európai Parlament eredetileg tagállami delegáltakból állt. Ekkor működött jól, míg a mostani, szabad mandátumra és közvetlen választhatóságra épülő rendszer egyszerűen szétfeszíti az EU működési kereteit. Ennek alapvetően jogelméleti okai vannak. A szabad mandátumon alapuló képviseleti rendszer csak akkor működik jól, ha létezik egy olyan elvont közösség, amelynek egészét a szóban forgó képviselők mindegyike a lelkiismerete szerint képviseli. Tehát minden képviselőnek az elvont közösség egészét kell képviselnie. Ilyen elvont európai közösség azonban nincsen, nem létezik úgynevezett európai démosz. A Századvég tavaly év végi kutatása szerint az EU polgárainak 75 százaléka elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak mondja magát, s csak 25 százalékuk mondja magát mindenekelőtt európainak. Ezért vannak bukásra ítélve az EP szerepét erősíteni kívánó brüsszeli föderalista törekvések. Az EP-választások viszonylagos érdektelenség mellett zajlanak, s így végül – tisztelet a kivételnek – ideológiai fundamentalisták ülnek a parlamentben, akik nem az európai együttműködésen dolgoznak, hanem rendszeresen ideológiai ámokfutásokat rendeznek. Érdemes meghallgatni néhány balkáni ország miniszterelnökét, hogyan látszik mindez kívülről. A csatlakozás előtt, a ’90-es években a csatlakozni vágyó országok vezetői – politikai hovatartozástól függetlenül – csodálattal tekintettek az unióra, míg ma a csatlakozni vágyók hovatartozástól függően cinikusak vagy csalódottak. A parlamenti hatáskörük erősítésére tett eddigi kísérletek egyértelműen kudarcosak voltak, ma ugyanis az Európai Parlament nem összehozza, hanem ideológiai alapon megosztja Európa népeit. Ezért kellene visszatérni a kötött mandátumok és a nemzeti delegáltak elvéhez.
Több fórumon is szóba került a vétó intézményének kivezetése vagy reformja. Mi a magyar álláspont ezzel kapcsolatban?
Az európai integráció szabad és egyenrangú nemzetállamok együttműködésén alapul. Ez vitte előre az együttműködést. A vétó intézménye a garancia arra, hogy ez így is maradjon. Nem egy ország élt ezzel a politikai eszközzel. Nem is kell nagyon visszamenni az időben ahhoz, hogy ezekre példát találjunk. Pár éve épp az éltanuló Írország emelt vétót adózási kérdésekben. Ez egy jó gyakorlat, hiszen gondoljunk bele: az EU a tagjai között tudhat G7-es országokat és pár milliós kisállamokat is. Vétó nélkül a nagyok minden további nélkül ráerőltethetnék akaratukat a kisebb államokra. Ez nemhogy elmélyítené az EU egységét, hanem éppen aláásná. Ilyen értelemben a vétó kivezetése egyértelműen Brüsszel birodalmi jellegű törekvése: amikor nem akarnak tárgyalni és figyelembe venni a kisebbek érdekeit, akkor veszik elő a vétójog megszüntetésének gondolatát. Még szerencse, hogy a vétó eltörlését is meg lehet vétózni. Mi, magyarok, megtanultuk, hogy az EU-ra is igaz a kiváló francia komikus, Coluche elmés megjegyzése: „A jövő azoké, akiké a vétó.”
